A svéd Entrails csapata nem tegnap kezdte a szakmát, mégsem büszkélkedhetnek túl sok albummal. Ez annak tudható be, hogy a ’90-es évek során rögzített demokkal a banda motorja, Jimmy Lundqvist nem volt elégedett, így nem akarta megosztani azokat a világgal. A horda fel is oszlott, de Jimmy barátunk nem egy olyan figura, aki ítéletnapig őrizgetné a fiókjában a jobbnál-jobb muzikális istencsapásait, így a stílus fanatikusainak legnagyobb örömére 2008-ban exhumálta a „Beleket”. A feltámadás óta ez már a harmadik Entrails album, és ez a szónikus mészárlás sem puhányabb, mint a korábbi korongok. Sőt, bizton állíthatom, hogy a Raging Death több death mániákusnak elnyeri majd a tetszését.

2012 februárjában jött a hivatalos bejelentés, mely szerint Jesse Leach, a Killswitch eredeti énekese visszatér a banda soraiba. Nem kaptunk szélütést a váratlantól, mondhatni a papírforma érvényesült. Jesse kapitány a metalcore brigád első két lemezén hallatta a hangját, a részére írható a műfaj egyik legnépszerűbb CD-je, a mesteri Alive Or Just Breathing. A Howard kiadványok közül a The End Of Heartache kifejezetten sokat pörgött a lejátszómban, az As Daylight Dies viszont már fáradtabb volt, és végletekig kiszámítható. Az utolsó, self-titled anyag kapcsán pedig enyhén szólva nem voltam elragadtatva. Kimondom: agyonpolírozott, önismétlő és művi volt. Hiányzott belőle a puritán természetesség és eredetiség. Howard utolsó éve a brigádban egy megfáradt párkapcsolathoz hasonlítható (a tagok tavalyi interjúi alapján is, sőt sajnos a zene is maximálisan alátámasztotta ezt). A lényeg, hogy pont a legjobbkor jött a régi-új vérfrissítés, mert mind a metalcore közeg, mind maga a brigád meglehetősen puhányul evickél(t) a fémzene tengerén.

Újságunk hasábjain már többször leírtuk, mekkora császár a Maryland államból származó Clutch. Nemcsak azért különleges és tiszteletreméltó amúgy ez a banda, mert a mai napig együtt muzsikál az eredeti négy fickó (lassan már negyed évszázada), de ki lehet jelenteni azt is, hogy stílusukban ők a legjobbak a világon.

Az ír Altar Of Plagues létezését eddig sűrű homály fedte számomra. A csapat ugyan nem tekint vissza nagy múltra, de annak fényében, hogy ez már a harmadik stúdiólemezük, éppen itt volt az ideje, hogy beléjük fussak.

Volt már olyan, hogy ne vártam volna lélegzetvisszafojtott izgalommal bármilyen hivatalos Iron Maiden kiadvány megjelenését? Nem, nem volt még ilyen. Főleg, ha nem épp az aktuális lemez épp futó turnéjának egy állomásán rögzített anyagról van szó. Valljuk be, az ilyesmi nagyon megy mostanában a Steve Harris papa-vezette brigádnak. No, nem baj, személy szerint én minden ilyen cuccot kötelező jelleggel beszerzek, hiszen oly' közel áll a szívemhez ez a csapat.

A zene minőségétől függetlenül is kijelenthetjük, hogy elég mákos az a banda, amelynek már a debütáló lemezét a talán elsőszámú metal mamut cég, tehát a Blast adja ki. Ehhez vegyük hozzá, hogy a Lost Society egy olyan műfajt választott, ami hazájában csak nagy-nagyon elvétve (most hirtelen nem is tudnék példát mondani) fordul elő: Finnország és thrash metal. Az már csak cseresznye a habon, hogy a Fast Loud Death borítóját az isteni Ed Repka (Megadeth, Death, Municipal Waste, satöbbi) követte el.

A misztikum. Talán ez a legjobb szó, amivel jellemezni lehet nem csak magát a zenekart, de a korongot is, valamint minden mást, ami körülveszi azt. Mikor megérkezett hozzám a lemez, rögtön tudtam, hogy ez valami más.

Lassan két évtizede nyomatja mocsok, szutyok, lerobbant, tajparaszt stoner rockját az angol Orange Goblin, így már nagyon itt volt az ideje egy olyan élő anyagnak, ami méltó az imént említett jelzőkre. Tudom, kaptunk egy bonus DVD-t a Healing Through Fire-nél, ami nagyon is császár volt, de „rendes” koncert csomagja még nem jelent meg a csapatnak. Az A Eulogy For The Fans... Orange Goblin Live 2012 egy CD-t (a tizenkét dalos, tavalyi Bloodstock buli) és egy DVD-t (ugyanez a koncert, de bónuszként ott a szintén előző évi, tíz számos Hellfest fellépés is, meg egyéb extrák) tartalmaz. Zömmel utóbbi korongot szeretném főképp kielemezni, hisz mint kiderült a fentiekből, a CD tényleg semmi olyat nem tartalmaz, ami a DVD-n ne szerepelne.

Nem titkolom, hogy az Iced Earth The Dark Saga című remekműve ott szerepel az örökös top tízes listámon, így nem véletlen, hogy mindig felkapom a fejem a bandával kapcsolatos hírekre. A régóta esedékes vérfrissítésen átesett horda a megatehetséges ifjú titán Stu Blockkal az élén megmutatta a kétkedőknek, még mindig helyük van a legjobb heavy metal csapatok között. Stu barátunk nemcsak a Dystopia-ra keresztelt korongon tanúsította rátermettségét, de a két évvel ezelőtti pesti bulin is bebizonyította az ott összegyűlt közönségnek: felesleges visszasírni Barlow-t, vagy Rippert az énekesi posztra (félreértés ne essék, imádom mind a két hangszálbűvész metal félistent). A Fagyott Föld kormányzója, Jon Schaffer is tisztában van azzal, hogy csapata rég nem volt ilyen remek formában, így nem teketóriázott sokat, és megragadta az alkalmat, hogy megörökítsenek egy különleges hangulatú bulit. Metal mániások figyelem! A Live In Ancient Kourion visszaadja egy hamisítatlan fémünnepély hangulatát.

Hosszú északi utam folytatásáról nem tettem le, ezúttal is a zord skandináv tájak szülöttjei, illetve az általuk kreált muzsika kerül a terítékre. Jelen kritika tárgya nem egyéb, mint egy népzenei hatásokkal operáló, keresztény hitvallású tradicionális doom banda, a svéd Faith idei lemeze, mely ha megváltást talán nem is, de kellemes perceket azért szerezhet a hallgatóknak. Északi acéltemplomosaink nem ma kezdték a hitetlenek purgálását, már 85-ben élesre fent kardokkal irtották az eretnekeket, ennek ellenére nevüket nem sokan ismerik, pedig amit az urak művelnek a lemezeiken, az mindenképpen figyelemreméltó. Helyezzük hát bizalmunkat az Úrba, a CD-t a lejátszóba, és lássuk, mit is rejt számunkra a következő bő hetvenpercnyi zeneáradat!:)

A svéd doom isten Memory Gardennek, eddigi 21 éve alatt ez még csak az ötödik lemeze, ami nem az a kimondott Paksi Endrés futószalag teljesítmény; cserébe viszont simán az egyik kedvenc bandámról van szó még akkor is, ha a társaság nem minden alkalommal tud hibátlan anyagot készíteni. Második albumukhoz hasonlóan, ennél a korongnál sem érzem, hogy megfogtam volna vele az isten lábát.

Megkerülhetetlen tény, hogy a Helloween a metal történelem egyik legfontosabb és legnagyobb befolyással bíró zenekara. Felesleges volna tovább ecsetelnem a csapat érdemeit, hiszen minden olvasónk találkozott már a dalaikkal életük valamely pontján. Én sem vagyok ezzel másként, viszont be kell vallanom, hogy nem mindig voltam jó véleménnyel a „tökfejekről”. A Keeper-ökig bezárólag imádtam mindent, amit csináltak, főleg a brutális speed metalos Walls Of Jerichot, de már a második „kulcsos” albumon jelentkeztek olyan nótákkal, amelyek számomra túl „vidámak” voltak. Éveken át fanyar szájízzel beszéltem erről a „happy metal” muzsikáról, egészen a Szigetes koncertig, amikor is a Judas Priest előtt játszottak Weikathék. Az a fellépés újra felkeltette az érdeklődésemet irántuk, és az idei koronggal szerintem pályafutásuk utóbbi 15-20 évének legjobbját tették le az asztalra.

Négy évvel ezelőtt az Omnicide-Creation Unleashed meglehetősen nagyot szólt, aztán pár évig el is feledkeztem a bandáról. Olyannyira, hogy 2010-es lemezük, a Forging The Eclipse teljesen ki is maradt az életemből. Így azzal szembesültem idén tavasszal, hogy a nálunk már méltatott korong közvetlen folytatása valójában nem is az Ours Is The Storm. Na, sebaj, vidáman álltam neki az új, egészen pontosan hatodik cuccnak, hiszen ahogy azt az előző kritikámban is leírtam, a Neaera egyike a német színtér legígéretesebb újvonalas death metal csapatainak.

Egy olyan zenekar tavalyi EP-jét szeretném most bemutatni, melyet nagy valószínűséggel kevésbé ismernek a heavymetal.hu olvasói. Ez a banda pedig a 2006-ban alakult, japán Crossfaith. A srácok zenei világa a metalcore-hoz áll a legközelebb, de sikerült egy nagy evezőhúzással az electro felé kacsintva, egy modern electronicore/dancecore/trancecore (hóhér tudja, hány megnevezés készült a jelenségre) irányt felvenni.

Az Intronaut két és fél évvel ezelőtti lemeze, a Valley Of Smoke kósernek számított nálam: tébolyítóan komplex, helyenként brutkó, bár zömmel azért elszállós muzsika volt hallható rajta, de nagyon okosan megkomponálva. Ráadásul egy jópofa, vicces, de lelkes brigádnak tűnt a banda, ami persze tudom, hogy nem szempont, de engem mindig is érdekelt az emberi oldal is egy-egy zenekarnál. Új lemezük, a nem túl egyszerű című Habitual Levitations (Instilling Words With Tones) viszont csalódás.

A Darkthrone egy olyan jelenség, ami mellett nem lehet csak úgy elsétálni. Fenriz és Nocturno Culto már nem egyszer beírták magukat a metal történelemkönyvébe, hiszen ott bábáskodtak az északi black metal megszületésénél, sőt azelőtt még a halálfém oltárán is áldoztak. Az utóbbi években viszont azzal borzolták a kedélyeket, hogy az underground legmélyebb és legősibb gyökereihez ástak le, hogy az elvárásoknak nagy középső ujjat felmutatva végtelenül nyers, punk/crust/heavy/black ötvözettel sokkolják a headbangereket. Bőven leltek köpködőkre és újabb hívekre egyaránt, és az idei lemezükkel még inkább kihangsúlyozták „köpök a világra” attitűdjüket. A The Underground Resistance, amelynek már a címe is találó, az epikusabb heavy és a szélvész sebességű ős-speed metal ösvényeire barangol, amolyan tipikus „dárktrónos” módon.

Az elmúlt időben sokat időztem a skandináv partokon, leginkább Norvégia kietlen tájain bolyongtam, minőségi és masszív zenék után kutatva. Úgy vélem, eljött az ideje, hogy máshol is szerencsét próbáljak, a tapasztalataimat pedig megosszam a kedves olvasókkal. A helyszín ezúttal Oroszország, melynek földrajzi arculata semmivel sem barátságosabb, mint az eddig bejárt norvég tájak, ahol a zord hófödte csúcsok időtlen haraggal az arcukon tekintenek a lábuk tövében hemzsegő emberparányok tömegeire. Ezen tömegek egynémely tagja olykor hangszert is ragad fagyos széltől cserzett markába, a sivárságot zenei hangokká gyúrva, a fémzene rajongók legnagyobb örömére. Ilyen emberek a The Fall Of Mammoth zenekar muzsikusai is, akiknek 2013-as debütáló lemeze képezi e cikk tárgyát. Hogy örömet sikerült-e okozniuk? Nos ez már más kérdés.

Bevallom, kissé félve nyomtam meg a CD lejátszóm play gombját, mikor először tettem be az Atrox Trauma új, Immobile címre hallgató demoját. Hogy miért? Annak ellenére, hogy hallottam már jókat róluk, az olvasott leírásban nem hatottak túl bíztatóan az előző anyagokon szerepelt Jövés, Menés, Maradok vagy a Lélegző Ruhafogas dalok címei. Kétségeim voltak tehát a zenekar komolyságát és elmeállapotát illetően.

A magyar death metal színtér feltörekedni látszik. Számos jó és kevésbé jó zenekarral találkozni egyre több underground eseményen. Ezek egyikét alkotja a szintén hazánkat képviselő Kill With Hate, akik idén végre megjelentethették első nagylemezüket, a Voices Of Obliteration-t.

Komolyan sajnálni szoktam, amikor különféle oldalakon, rock/metal zenei portálokon bolyongok, és azt tapasztalom, hogy az átlag magyar fémzene fogyasztó ékes jelét adja zenei műveletlenségének. Az illetők még büszkék is ostobaságukra, és megrögzötten tolják a szekerét azoknak a brigádoknak, melyekre a legnagyobb jóindulattal is csak a divathulladék jelzőt tudnám aggatni. Ilyeneknek merjen az ember folk netán ambient muzsikákat ajánlani? Nem. Ellenben tudom, hogy a mi olvasóink kiváló ízléssel rendelkeznek, és örömmel fognak hallani igényes zenékről, még ha azok nem is konkrétan a fém muzsika kategóriájába tartoznak, azt pedig csak sajnálni tudom, hogy a fent említett emberek megfosztják magukat a magasabb rendű dallamok élvezetének lehetőségétől. Az alábbiakban valami olyasmit szeretnék bemutatni, amihez a zene szót csak nagy betűkkel lehet társítani, valami olyat, ami olyan szellemi többlettel rendelkezik, mely által elmondható róla, hogy nem csak szórakoztató, hanem elgondolkodtató, és valódi mélységeket hordoz magában.