Periphery - Periphery II: This Time It's Personal

Kiadó: Sumerian
Együttes: Periphery
Megjelenés éve: 2012
Ajánlja: Tabiii
Pontszám: 8/10
Értékelés: Erős anyag!

A Periphery-t a modern progresszív zenéket fogyasztó, fiatalabb generációknak szerintem nem igazán kell bemutatnom. A djent mozgalom egyik éllovasaként elhíresült együttes hosszú ideig egy egyszemélyes sufniprojectként működött egészen addig, míg a Bulb becenévre hallgató főnök, Misha Mansoor komolyabb terveket nem kezdett szövögetni. 2010-re egy komplett zenekart verbuvált maga köré, s gyorsan meg is jelentették debütjüket, amin még az említett gitáros demoiból és régebbi ötleteiből kerekítettek egy újnak úgy ahogy nevezhető lemezt. Idén viszont meg is érkezett a második epizód, amelyen már egy olyan banda hallható, amely rálelt igazi hangjára.

A kettes CD megszületéséig kicsit kalandos volt a csapat útja, ugyanis volt némi mozgás házon belül. Tavaly Alex Bois gitáros jelentette be, hogy lelécel a zenekarból, idén pedig Tom Murphy basszeros dobta be a törcsit. Az állandó tagok megtalálásával nem volt probléma, hiszen az Internet világában népszerűvé vált Misha csak szétnézett a kollégák között, így közeli haverokkal töltötte be az üresen maradt pozíciókat. Allen „Nolly” Getgood bőgős online óraadóként vált népszerűvé, de nekem ismeretlenül csengett a neve ezelőtt. Mark Holcomb gitáros csatasorba állításának viszont eszméletlenül örültem, mivel a fickó elsőre felismerhető, egyedi stílusban penget. Az eddig a Haunted Shores nevű, szintén egyszemélyes projectet vezető arc munkássága nagy etalon számomra a stíluson belül, így kíváncsi voltam, hogy mennyire engedik majd érvényesülni a Periphery-ben. A választ már első hallgatásra rá tudtam vágni: nem kicsit! Az új érkezők mellett voltak még kisebb belső stílusbeli átszerveződések és „fejlesztések”, melynek elsőszámú egyénisége nem más, mint maga a frontember, Spencer Sotello, aki óriási mértékben fejlődött erre az albumra. Megmondom őszintén, hogy az első korong idején én is azok közé tartoztam, aki nem rajongott az énekért, valamint magáért a vokalista személyéért, most viszont Spencer rengeteget nőtt a szememben több szempontból is, ugyanis igazi frontember vált belőle 2012-re. Akkor lássuk csak, hogy az előzőekben taglalt változásoknak köszönhetően milyen irányba haladt tovább a banda a második kiadványán!

2012-ben egy sokkal érettebb Periphery-t hallhat a nagyérdemű, amely immáron valóban összeszokott gépezetként működik. A hangzásuk rengeteget érett két év lefolyása alatt, melynek köszönhetően sokat fakult a djent bélyegző a nevük mellől. A poliritmikus progresszív metal inkább megfelelő leírása a mostani cuccnak. A II-re sokkal több új ötlet került, szóval Misha nem csak régi számok leporolásával töltötte az utóbbi időszakot, hanem Markkal szoros együttműködésben egy új szuperszónikus támadást készítettek elő. Összességében elmondható, hogy az új dalcsokor sokkal egységesebb, a dinamikai váltások nem számról-számra érvényesülnek, hanem magukon a szerzeményeken belül. Minden szám bejárja a maga kis útját, így nincsenek kilógóan lágyabb, vagy brutkóbb eresztések. A promóciós időszakban sok csapat szájából hangzik el a „kemény részek még keményebbek, a lágyak pedig még lágyabbak” nevű promóciós klisészöveg, amit jelen esetben nem kaptunk meg, viszont hatványozottan igaz erre a CD-re. Holcomb érezhetően az extrémebb részek során élte ki magát, míg szerintem Mansoor mester több időt fektetett a szokásos matekos dünnyögések között megbúvó hangulatkeltő elemek kidolgozásába. Erre a masszív kombinációra pedig Spencer egyenesen Rody Walker (Protest The Hero)-szerű áriázást hozott idén, amely szerintem jól passzol ezekhez a zenei kompozíciókhoz. Most azok sem fanyaloghatnak, akik a debüt idején arra panaszkodtak, hogy éretlen és erőtlen vernyákolásával megölte a már évek óta ismert és imádott djent himnuszokat. Egy szavam sem lehet most, ugyanis a felfrissült muzikális háttér mellé egy ereje teljében levő, megemberesedett énekes kezében a mikrofon, aki nem kevés emlékezetes momentumot, valamint változatos brutkó vokalizálást hozott.

Az összetevőket tekintve minden téren fejlődésnek indult a gárda, amely több élvezetes tételt eredményezett, amik viszont elsőre sem olyan emlékezetesek, mint a két éve leporolt Bulb gyöngyszemek. Nem egyszerű elkapni a lemez fő vonalát, szerintem több hallgatás szükséges ahhoz, hogy az ember igazán élvezni tudja azt. Ebbe szerintem sokaknak fog beletörni a bicskája, bár ez a személyes elvárásoktól is függ. Az introként funkcionáló Muramasa valóban ijesztően punnyadtan indít, viszont a Have A Blast gyorsan helyreteszi a dolgokat zakkant témahalmozásával és blastbeatjeivel. Tökéletes albumkezdés, amely szerintem kicsit sokat is mutat így elsőre, mert ezek után semmilyen meglepetés nem fogja érni a hallgatót. Itt-ott extrém kalapálással megbolygatott, kidolgozott középtempós tördelésekre, éteri énekdallamokra és sok hangulatos szólóra lehet felkészülni az elkövetkezendő egy órában. A Facepalm Mute, a Ji és a Scarlet jelezte trió kicsit egybefolyik, amelyet csak Sotello megoldásai tudnak megkülönböztethetővé tenni. Már itt érezhető, hogy valamennyivel dallamosabb, könnyebben fogyasztható irányba indult a brigád. Ezt a feltételezést viszont gyorsan meg is próbálják ingatni egy másik számhármassal – Ragnarok, The Gods Must Be Crazy!, Make Total Destroy -, amely kísérletező módon pusztít igen komolyan. Ezután viszont nekem kicsit leül az egész produkció. A John Petrucci (Dream Theater) vendégszereplésével reklámozott Erised, valamint az átvezetőként operáló Epoch kettőse valamiért idegenül hat, szívesen lehagytam volna őket. A Froggin’ Bullfish jó refrénjével, a Mile Zero Sikth és Protest The Hero ihlette témázgatásaival, a záró Masamune pedig száz százalékig Meshuggah-ízű levezetésével tudja felhívni magára a figyelmet. Ezeken az erényeken kívül viszont jól beszürkülnek pár pörgetés után.

A Periphery II: This Time It’s Personal szerintem az igazi kezdet a banda számára. Ez alkalommal nem támaszkodtak annyira régi szerzemények leporolására, hanem energiáikat egy sajátos hangzás kialakításába fektették. Ez utóbbit nem sikerült maximálisan kivitelezni, mivel az album második fele szerintem tartalmaz jó pár félgázos, valamint olcsó megoldást. Összességében viszont elég jól klappol a gépezet, főleg ha a kedves rajongó képes túllépni az első hallgatások okozta semleges összképen. Ha minden igaz, akkor a következő nagylemezre nem is kell sokat várni, mert korábbi interjúkban Misha többször is megpedzette, hogy 2012-ben két kiadványt terveznek kiadni. Ha minden igaz, akkor az év végére egy Periphery konceptlemezzel is gazdagabbak lehetünk. Addig viszont mindenki barátkozzon az első alannyal, mivel igen kellemes anyagról van szó.


A Periphery Myspace oldala itt található.