Martyr Lucifer - Farewell To Graveland

	Kiadó:	Buil2Kill
	Együttes:	Martyr Lucifer
	Megjelenés éve:	2011
	Ajánlja:	Tabiii
	Pontszám:	3/10
	Értékelés:	A hangszereket már be tudják hangolni

Az olasz származású Martyr Lucifer barátunk szólóprojectjével elég komolyan feladta nekem a leckét, több szempontból is. A ’90-es évek eleje óta ügyködő, és az adatok alapján tapasztaltnak tekinthető zenész munkásságát eddig teljes homály fedte, így az általa küldött, nem is olyan kis csomagban volt mire meresztenem a szemem. A pakkban megbúvó két CD mellett egy komplett kisregényt olvashattam a fickó zenei múltjáról, amelyben annyi információval bombázott meg, hogy két mondat után teljesen követhetetlenné vált az egész sztori. Viccen kívül… Első szólólemezének többnapos nyüstölése után, közvetlenül eme cikk megírása előtt jöttem rá, hogy a Martyr Lucifer nem is egy banda elnevezése, hanem a csóka irdatlanul béna művészneve. A vele kapcsolatos furcsaságok pedig ennyiben még közelről sem merültek ki.

Dicséretes, hogy a talján úriember ennyire sok energiát fektetett a Farewell To Gravelenddel kapcsolatos körítés prezentálásába, de annyi bakit követett el a kivitelezés során, hogy az eddigi „kedvenc” promo kiadványomat – a Jack-féle Beteg Kort – porig alázza amatörizmusban. A komplett hanganyagot tartalmazó CD-n konkrétan nincs adat, a külön mellékelt, borítóknak és egyéb fájloknak dedikált papírborítású korongot pedig semmi sem hajlandó megnyitni. A csóka életéről szóló „novellából” is kettőt kaptam ám, csak a biztonság kedvéért, a szövegkönyvet bezzeg sikerült kispórolnia. Jobb híján belekezdtem Martyr „önéletrajzának” tanulmányozásába, amiből kiderült, hogy anno thrash/death irányból evezett progresszív black metal vizekre, ahol sok ideig le is ragadt a Hortus Animae tagjaként. 2010-ben viszont valami másba kívánt kezdeni, így egy saját nevén futó experimentális projectet indított, hogy kiélje művészi hajlamait. Nem tudom, hogy ez jó döntés volt-e a részéről, mert nincs összehasonlítási alapom a korábbi munkáihoz képest. Abban viszont biztos vagyok, hogy muzsikája nagyon nem nekem szól; legalábbis nem az ő tolmácsolásában.

Zeneileg egy érdekes világot prezentál az album, melyben sötét tónusok keverednek, különböző stílusok fúzióján keresztül. Egyfajta gothic/doom kombinációt hallhatunk, melyben igen sok teret kapott az elektronika. A kemény gitárok által dominált részekbe sok dark wave hatás vegyült, melyet alternatív, és ’70-es éveket idéző progresszív rock leállások bontanak meg. Szerintem teljesen életképes lehetne ez a vegyület, ha mindezt sikerülne kiugró, emlékezetes formában előadni. Albumon ez nem igazán működik egyelőre, mivel tonnányi töltelékszámot hallani a korongon. Nem tudom, miként sikerült rávennem magam arra, hogy öt szám után folytassam a lemez nyüstölését, ugyanis iszonytatóan élettelen és semmilyen a kiadvány komplett első fele. A fogódzkodónak szánt részekkel teletömött szerzemények nem képesek működni, nem tartanak sehová, hangulatuk pedig kifejezetten irritáló. Tele vannak erőltetett billentyűs részekkel, valamint pocsék énektémákkal. Tudom, hogy ez a típusú mély vokalizálás egyfajta műfaji ártalom, de amit Martyr leművel dalolászás címszó alatt, az valami förtelmes. Miután sikerült annyira kikapcsolnom az agyam, hogy túltegyem magam az általa okozott hallójárati sérüléseken, megpróbáltam csak a zenére fókuszálni, felemás sikerrel. Pár érdekes számot azért sikerült összehoznia, amelyek egyébként nagyon kilógnak a sorból. Ilyen az Onironauta (The Demon Of The Earth), amely indusztriális kibontakozásával, gyorsabb tempóival komoly meglepetést okozott, egészen addig, amíg valami country-szerű szörnyűségbe át nem váltott. A következő – egyben utolsó – értékelhető dalig ismét hosszú perceket kell várni. A The Horseride egy borzalmasan kifacsart dark wave szerzemény, amelybe jó adag ambient hatás férkőzött be, no meg némi black metalos károgás. Kár, hogy ezek az úgynevezett csúcspontok sem tökéletesek, mert a verzéik mind kukába valók, amikor pedig hősünk kifogy az ötletekből, gyakran átcsap egyfajta pattogós dáridózásba, ami ugyebár „fantasztikusan” hangzik egy nagyrészt doom uralta zenei környezetben.

Az említett stílusok rajongói, vagy a dedikált Martyr Lucifer hívők most biztos megköveznének soraimat olvasván. Az egy dolog, hogy az általa képviselt stílus nem az én kenyerem, de ha megnézzük, hogy olyan kaliberű szólómuzsikusok világában akarja megvetni a lábát, mint mondjuk Devin Townsend, vagy Ihsahn, akkor ez egy minősíthetetlen produkció. Az előtt meg teljesen értetlenül állok, hogy összeverbuvált csapatába miként sikerült egy olyan nevet megnyernie magának, mint az At The Gates és a Paradise Lost soraiból is ismert Adrian Erlandsson. A teljes produkció puszta létét, valamint az egészet övező történetet is egy hatalmas nagy kérdőjel lengi körül számomra. Nem tudom elképzelni, hogy erre valakinek szüksége lenne.


Martyr Lucifer MySpace oldala itt található.