One-Way Mirror - Destructive By Nature

	Kiadó:	Metal Blade
	Terjesztő:	HMP
	Együttes:	One-Way Mirror
	Megjelenés éve:	2012
	Ajánlja:	Tabiii
	Pontszám:	5/10
	Értékelés:	Szürke, de korrekt

A One-Way Mirror nevű francia project a második ok, amiért Guillaume Bideau énekest gyakorlatilag a komplett modern metal rajongótábor a pokolba kívánja. Amióta ez a francia úriember lett a Mnemic dalnoka, azóta őt okolják az említett dán banda mélyrepülése miatt. Szegény srác úgy lett céltáblája a gyűlölködésnek, hogy semmi rosszat nem csinált. A kvalitásairól nyilván lehet vitatkozni, de nem ez a mostani cikk tárgya, hanem a 2005-ben alakult, félig-meddig szuper groupként induló együttes második lemeze.

A gárda hét évvel ezelőtt Guillaume és Dirk Verbeuren dobisten gyermekeként született meg, olyan célzattal, hogy könnyen fogyasztható, refrénközpontú, indusztiális elemekkel átszőtt energikus rock/metal projectet hozzanak létre. A 2008-as bemutatkozásuk szerintem tök jól sült el, minden hiányossága és gyengesége ellenére. A változatosság és eredetiség nem igazán fenyegette őket akkoriban sem, de a fent leírt receptet tökéletesen sikerült kivitelezniük, melynek eredményeképpen csupa olyan slágert alkottak, amelyek időnként képesek be-belopni magukat a lejátszómba még mostanság is. A zenéjük egyszerűsége volt legnagyobb erényük. A Lyzanxia bárdistái gyakorlatilag háttérmuzsikusokká degradálódtak, akik pusztán kiteljesítették a Dirk által generált óriási dinamikát, hogy Bideau bátyánk nyálas refrénjei így teljes erővel csapódjanak az arcunkba. Akkor ennyivel le lehetett engem kenyerezni, de ma már nem hinném, hogy meg lehetne győzni ezzel a teljesítménnyel. Azért beszélek feltételes módban, mert erre egy ideig nem fog fény derülni, mivel az idei lemezen kicsit megbolygatták az összetevők arányát, melynek köszönhetően még az előzőnél is megosztóbb anyagot tettek le az asztalra 2012-ben, Dirk kilépését követően.

Furcsán hangzik ez egy hasonló, egyszerűbb muzsikával kapcsolatban, de egy kicsit túlagyalták a mostani lemezt. Sok a pöcsölés, az elektronikus kütyüzés, az akusztikus punnyadás, és még a várva várt énektémák is gyengébben teljesítenek, mint a kezdetekkor. Guillaume hangjába sokszor nyúlnak bele, valamint az általa hozott témák is nagyon izzadtságszagúak. Ez a legnagyobb szívfájdalmam az idei eresztéssel kapcsolatban, ugyanis a debüt az ő őszinte és full hangerőn orcán kapó refrénjei miatt képes még mindig élvezetes lenni. Itt viszont csupa gyenge megoldást hallhatunk tőle. Míg 2008-ban tizenkét tökéletesen kivitelezett, fertőző refrénnel örvendeztetett meg, idén viszont jó, ha hármat sikerült eltalálnia. Az elsőre kapásból négy számot kell várni. Érdekes, hogy az album legkeményebb száma sikerült a legfogósabbra, hiába a többi szerzeményben megemelkedett nyál szint, mégis a Wasted Years lett a legkiemelkedőbb alkotás, amelyben érdekes tempóváltásokkal követett ének variációk váltják egymást jó kis tuka-tukákkal és blastbeat pusztítással megspékelve. Az album ezen traktusa amúgy a legélvezhetőbb, mert a dögös Unexpected még képes lekötni, valamint az őt követő Straight Into The Wall is jó adag nosztalgiával tölt el. Ennyivel viszont kifújt minden pozitivizmus belőlem, mert innentől nagyon begyengül a színvonal. Csaknem nu metalos színvonalra süllyednek a kemény részekkel, amelyhez kommersz rádió rock dallamokat párosítanak. Erről nem nehéz megbizonyosodni, mivel a Yes But No clipje tökéletesen bemutatja, hogy mit is nyújt a Destructive By Nature. Az utolsóként érkező Soupracerrel pedig meg is pecsételték az értékelés sorsát, mivel megszentségtelenítették az előző korongon névrokonként szereplő Sockracer című, állati jó szám emlékét.

Teljesen abban a hitben voltam, hogy a One-Way Mirror már nem is aktív, de a hirtelen előkerült új lemez így még szomorúbban hat, mintha tudtam volna az érkezéséről. Nincs meg az egyszerűség varázsa, és eltűnt a lendület, hogy mindezek helyébe egy pontosan kiszámolt, gépies döngölést kapjunk, buta és átgondolatlanul összedobált énektémákkal „megkoronázva”. Pont úgy eszközöltek apró változásokat, hogy a leglényegesebb pontokon szúrták magukat tökön. Három szerzemény képes tartani a debüt színvonalát, ami az arányokat tekintve borzalmas szám, ezek viszont képesek annyi reménysugarat vetni a csapat jövőjére, hogy még ne mondjak le róluk teljesen. A megelőlegezett öt pontocska igazából ennek a számhármasnak szól. Aki nem ismerné az alakulatot, az hagyja ki a mostani alkotást, de az előzőt nem győzöm elégszer ajánlani.


A One-Way Mirror Myspace oldala itt található.