Dark Tranquillity - The Mind's I

	Kiadó:	Osmose
	Együttes:	Dark Tranquillity
	Megjelenés éve:	1997
	Ajánlja:	Hadean
	Értékelés:	Alapmű

Ha nem is több évtizede, de jó ideje bújom már a legizgalmasabb zenei műfaj, a metal világát. Hosszas kalandozásaim eredményeképp – többek között – arra jutottam, hogy a legmeghatározóbb, legnélkülözhetetlenebb zenekarok Angliából, az Egyesült Államokból, valamint a Skandináv-félszigetről, elsősorban Svédországból (na jó, Norvégiával holtversenyben) járultak a nagyközönség elé. Emellett fontos, időbeni tény, hogy olyan horderejű és tartalmas, globális szintű változások soha korábban nem jelentkeztek a zenében, mint az 1980-as években (Anglia és USA), valamint a ’90-es évek első felében (Skandinávia), s minden bizonnyal belátható időn belül nem is fognak. Az utóbb említett, kék-sárga lobogós nemzet fiai hasonló vehemenciával, ugyanakkor még több durvulással és nagyságrendekkel rétegzettebb érzelmi tartalommal tárták Európa, majd az egész földgolyó elé az Amerikából elindult death metal saját habitusukra átszabott formáját. Ahogy a thrash-nek Bay Area, úgy a skandináv halálfémnek Göteborg (volt) a fellegvára. Az USA-beli térségnek is megvoltak a maga vezető formációi, mint ahogy a svéd színtérnek is. Mint azt bizonyára mindnyájan tudjuk, kizárólag az At The Gates, az In Flames és a Dark Tranquillity triumvirátusa az, ami egy lapon említhető azzal a gyönyörűséges meghatározással, hogy dallamos death metal. Az, hogy ki az abszolút királya a műfajnak, azt így, bő két évtized távlatából, mindenki tisztán láthatja: az a csapat, amely 1997-ben kiadta a The Mind’s I című mesterművet.

A Dark Tranquillity indulása egészen különleges körülmények között történt, ugyanis – sokak számára minden bizonnyal most sem mondok újat – a banda élén a kezdetekkor az In Flames jelenlegi énekese, Anders Fridén állt, míg a ’Tranquillity későbbi frontembere, Mikael Stanne alapító gitáros/vokalistaként volt tagja a társaságnak. A legelső lépéseket még Septic Broiler néven tették meg, majd úgy két év működés után változtatták meg azt Dark Tranquillity-re. A több kisebb kiadványt követő, bemutatkozó korong, a Skydancer megjelenése után Anders átnyargalt az IF-be, és Mikael lett az együttes „dalnoka”. Az első szűk évtizedben csakis eget rengető hörgések hagyták el a torkát, ám időközben a földkerekség egyik legkarakteresebb extrém énekesévé fejlődött. Már ő állt a zenekar élén, mikor 1995-ben elkészült az elemzendő koronghoz hasonlóan kiváló kettes, a The Gallery. A The Mind’s I felvételeikor Stanne társai közt találjuk a mindenkori DT bárdista Niklas Sundin-t és Anders Jivarp dobost, továbbá a szintén alapító, bőgőről gitárra váltott, Martin Henriksson-t. Az akkoriban még kvintettként zenélő brigád ötödik tagja Fredrik Johansson másodgitáros volt.

Hiteles szakmai vélemények zöme szerint a The Gallery jelentékenyebb, ám én úgy gondolom, a The Mind’s I előkelőbb helyen kell, hogy álljon a rangsorban: mind a melodikus death metal, mind a zenekar tekintetében ez a lemez stabilabb, kiforrottabb, erőteljesebb, határozottabb lett elődjénél. Ez nem is véletlen, hiszen egymást követő anyagokról van szó. A The Gallery-ben jelentkeznek elsőkét a zenekar legfontosabb védjegyei – egyedi dallamvezetések, ritmusváltások, lágy, dallamos részek, női ének –, a hármas korong viszont ezek megszilárdult, kifinomult változatait tartalmazza; az összkép pedig még inkább megtestesíti a skandináv halálfém non plus ultrájának képzetét. Ahol a The Gallery brutális riffjei szaggatnak, ott a The Mind’s I még kimunkáltabb gitártémákkal és feszesebb ütemekkel hozakodik elő; ahol előbbi ellágyul, ott utóbbi a lelkünket próbálja kiszakítani, majd leírhatatlan kegyetlenséggel újabb súlyos dallamokat hoz. Aztán a ’95-ös felvételeken felcsendül az ilyen muzsikában addig (azt hiszem) soha nem hallott, éteri, szívbe markoló női ének, két évvel később pedig megszületik az Insanity’s Crescendo című tétel, a metal történelem egyik legtökéletesebb duettje, a „szépség és szörnyeteg” vokalizálás prototípusa. A gyengébbik nem megmutatkozása ilyen gyengéd formában, ebben a kőkemény muzikális környezetben, elképzelhetetlennek tűn(hetet)t akkoriban, a svédek mégis meg merték ezt tenni, és cseppet sem vált hátrányukra. Bebizonyították, hogy az igazán sötét, melankolikus, a végletekig kimunkált és technikás fémzenét is lehet efféle lágy eszközökkel gazdagítani.

A gyakori belassulások száma mérséklődött, a halálfém aprítások még inkább dominánsakká váltak, ám sosem a könnyebbik úton valósultak meg az ultragyors megoldások sem: komplex, nyakatekert riffeket írtak a szerzők minden egyes csapáshoz, melyek felületes hallgatás során, a sajátos, könnyen felismerhető stílus miatt esetleg homogénnek hatnak, viszont aki jól figyel, rájön, hogy nagyon aprólékos munkáról van itt szó. A szólók szintén nem a NWOBHM hőseitől lenyúlt kacatok: megint csak önálló karakterrel rendelkeznek, stíluson belül is. Jivarp ütős szélvészgyors tempót diktál, csupán időnként lassít, és itt még csak sejteni lehet, milyen bravúros pergő-cin kombókat tűzdel a későbbi DT számokba. A Haven-től kezdve gitáron játszó Henriksson basszusjátéka egész furcsa, vibráló hangokkal gazdagított, gyakran plusz feszültségfokozást jelent, jó értelemben persze.

A Punish My Heaven a DT legnagyobb klasszikusává avanzsálódott az évek során, a koncertek egyik állandó csúcspontja, ahogy a ’97-es lemezen található Dreamlore Degenerate, Zodijackyl Light és Hedon is, továbbá a ’Crescendo. Ez utóbbi tételek társai sem gyenge darabok, és a Punish…-sal egy lemezen szereplőkkel ellentétben, kevesebb visszatérő motívumot vonultatnak fel, vagyis habár a TMI egységesebb lett, dinamikusabb és változatosabb is. Az album utolsó negyedében aztán felcsendül egy akusztikusan nyitó tétel, a Tidal Tantrum, melynek hangszerelését és felépítését több százszor lenyúlták az elkövetkezendő évtizedben. Zárásként pedig egy szintén akusztikus tétel szerepel a lemezen, torzított dobbal, vendég szintetizátorral. Segít lenyugtatni a kedélyeket, ugyanakkor szintúgy komor, mint agresszív társai. A második korongon kívül egy kívülálló albummal érdemes még összemérni a The Mind’s I-t: az At The Gates Slaughter Of The Soul-jával. Egyedül ez az egy lemez jöhet szóba, mint a legnagyobb melodeath dalcsokor, de végső soron vele szemben is képes diadalmaskodni a górcső alá vett anyag, a fentebb ecsetelt erényeinek köszönhetően.

A legnagyobbakat a kísérletezés, a merészség viszi előre, emeli ki a tömegből. Ám mindig tudni kell, hol a határ, meddig mehet el az ember úgy, hogy ne veszítsen erősségeiből, se hiteléből. Ők képesek (voltak) erre. A The Mind’s I után izgalmas, helyenként vitatható kísérletezésbe kezdtek a Projector-on – uralkodó középtempó, sok tiszta ének Mikael részéről, klasszikus dalstruktúra, stb. –, amely a Haven-ön letisztultabbá és a komorabb hallgatóság részére is befogadhatóbbá vált, immáron a szinti állandósult bevonásával, Martin Brändström tolmácsolásában. Majd egy nagy ugrás következett a legmodernebb hangzás felé – Damage Done –, ezután pedig, a Character-rel kezdődően, a legkiforrottabb ’Tranquillity lemezek sora indult el, melyek már nem hoznak annyi újdonságot, érdekességet, viszont minden kétséget kizáróan a death metal színtér egyik legkiegyensúlyozottabban és legmagasabb színvonalon teljesítő együttesének munkái. Valójában viszont a The Mind’s I-jal értek ők fel a csúcsra, mindenkinél magasabbra.


A Dark Tranquillity Myspace oldala itt található.