|
Liquid Graveyard - The Fifth Time I Died
A Liquid Graveyard egy ősrégi angol death metal horda, a Cancer frontember John Walker bandája. Az énekes/gitáros elképzelése az volt, hogy az anyabandától és lehetőleg minden mástól is eltérő muzsikát csináljon, amelyben ezzel egy időben több zenei stílus értékei felsejlenek. A bemutatkozás szerint doom, thrash, death, goth és avantgarde metal összetevőkből áll ez a „hybrid fém” elegy, amelynek első kivonata 2009-ban készült el, és ez a folytatás. Mivel nem vagyok sem Cancer, sem LG rajongó, így kvázi külső szemlélőként közelítettem az anyaghoz.
A debütöt megelőző demo idején a nem sok jóval kecsegtető (tisztelet a kivételnek) My Kingdom kiadó vette szárnyai alá a csapatot, az idei korong pedig már a Rising jóvoltából jelent meg, ahol a Bleed From Within, a Mendeed vagy a Trigger The Bloodshed is jelentetett már meg lemezt.
Ha a death metal durvább ágának hőskoráról van szó – amelyben a Cancer is alkotott –, akkor nálam elsősorban az amerikai színtér jöhet szóba, azon belül is a mindenkit maga mögé utasító Death, az Obituary és a Morbid Angel. Amennyiben feltétlenül Angliánál maradunk, akkor főképp a Carcass-re voksolok. Nem sok figyelmet fordítottam eddig a brutkóbb halálfém által meghódított egyéb területekre, és utózengéseire sem, így a kivesézendő hanghordozót leszállító horda is kimaradt, de hogy őszinte legyek, ez nem a hanyagságomból ered. Különösebb izgalmakat nem tartogat számomra a stílus, és továbbfejlesztett (?) változatai sem, ebből pedig az következik, hogy jelen korong tartalma is képtelen érdemben magára vonni a figyelmem.
Több tényező is amellett szólt: sanszos, hogy rácáfoljak önmagamra, hiszen John személyében mégis csak egy rutinos rókáról van szó, akinek a beavatottabbak szerint voltak komoly villanásai fénykorában, plusz nagyban segíti őt a produkció színesítésében testvére, Raquel, egy bájos hölgy, aki amellett, hogy a gótikus stílusjegyek legfőbb letéteményese hangja révén, bátyja durva vokáljait is megtámogatja olykor. Azonban sajnos nála (is) megbukik a dolog, mivel – habár hangszíne kétség kívül kellemes – éneke nem eléggé temperamentumos és változatos ahhoz, hogy átütő ereje legyen: elbúgja, elduruzsolja elvarázsolónak szánt sorait, néhányszor felmerészkedik impozáns tartományokba is, de ez kevés. A frontember gitárjátéka olykor előcsal kellemes érzéseket egyszerű, jól megszólaló riffjeivel, de alapvetően unalomig ismételt, primitív ujjgyakorlatoknak tűnik a produkciója; hangja pedig szintúgy jellegtelen, mint a zenekar női tagjáé.
A nyitó I Colossus és a második Violent Skies által nagyjából meg is kapjuk a lemez teljes arcát, utána semmi igazán izgalmas, felkavaró vagy letaglózó élmény nem éri a hallgatóságot. Nagy nehezen végigküzdjük magunkat a számokon, majd az utolsó harmad még okoz pár pozitív pillanatot: az átvezetőből felcsendülő címadó utolsó tétel ilyen, továbbá előtte a puritánság valós gyönyöreibe sikerül belevezetnie az egész dalszerűre kiteljesedő Beholdernek és a keménykedő Invisible Names-nek, aztán kész. Ugyanaz a három dobtéma és egyenletesen dörgő basszus alkotja a ritmusszekciót, melyhez egyetlen egy élvezetes gitárszólót nem kapunk. Pár ritmusváltás és komplex ütem rázza fel olykor a játékot, és akkor tűnik ki igazán a kellemes, organikus, karcos, nem túlzottan kimunkált és műanyagosított hangzás, ami még hozzájárulhat az anyag hamvasztásra ítélésének elkerüléséhez.
Nálam siket fülekre talált ez az album, egyedül a külcsínnek sikerült megnyernie, ellenben a Cancer és a kő egyszerű old school death enyhe változatosságra fogékony híveinek tartogathat jóleső perceket.
A Liquid Graveyard Myspace oldala itt található.
|
