Accept - Blood Of The Nations

	Kiadó:	Nuclear Blast
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Accept
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	Angol
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Be kell vallanom, hogy 2010-ben ezt a lemezt vártam a legjobban. Annak idején, amikor elolvastam a hírt, hogy egyik legrégebbi kedvencem, az Accept feléled a poraiból, azonnal felpattantam a székemből… Azután pedig fintorogva vissza is zuhantam. Új énekessel?! A történelem már bizonyítja, hogy az Accept nem működik a ráspolytorkú Udo Dirkschneider nélkül (lásd a kiábrándítóan átlagos Eat the Heat című alkotást). A későbbiekben sem lettem lelkesebb, mert a netre felkerült jammelgetés Mark Tormilloval, az ex-TT Quick énekessel igencsak langyos lett. Mint, ahogy arra később fény derült, soha ennyire nem volt még érvényes a „ne ítélj elsőre” mondat, mint a friss Accept-nél! Ahogy megtekinthetővé vált a Teutonic Terror clipje, tudtam, hogy mennyire elhamarkodottan döntöttem az új felállású zenekarral kapcsolatban. Minden további kertelés nélkül kijelentem, hogy az 1986-os Russian Roulette klasszikusa óta nem született olyan marcona nagylemeze a germán metal osztagnak, mint a Blood Of The Nations!

Először is, az összes kételkedő ős-Accept rajongónak azt tanácsolom, hogy tegyék félre az előítéleteiket Markkal kapcsolatban. A lepukkant motoros kinézet egy olyan orgánumot takar, amely gond nélkül megbirkózik a banda akármelyik klasszikus himnuszával. Hangja kellően reszelős és erőteljes, sikolyai velőtrázóak, és remekül csengnek tiszta vokáljai is; elég csak belefülelni a kislemezes The Abyssbe vagy a Kill The Painbe. Persze ehhez még hozzájönnek az összetéveszthetetlen csordakórusok, amelyek tökéletesen kiegészítik Mark dallamait. Persze a remek énektémák még keveset jelenthetnek, hiszen a legutóbbi nagylemez, a ’96-os Predator ijesztően szürkére sikerült, főleg az unalmas riffeknek „köszönhetően”. A csapat tábornoka, Wolf Hoffmann viszont véresen komolyan gondolta a visszatérést, és semmit sem bízott a véletlenre. Gitártémái és szólói a banda legdicsőségesebb korszakait idézik. Hoffmann riffjei dühösek, harapósak, de emellett dúdolhatóak és fülbemászóak. Már egyszeri lejátszás után is emlékezetesek lesznek az olyan dalok, mint a nyitó Beat the Bastards, a címadó, a Pandemic, a Rolling Thunder vagy éppenséggel a New World Comin’. A már korábban említett clip nóta pedig egyszerűen úgy belefúrta magát az agyamba, hogy hónapokig nem tudtam letörölni az mp3 lejátszómról, mert a maga bő öt percével kitette a napi metal bevitelem minimum 80%-át.

A dalszövegíró terén is változás történt, mivel a nóták strófáit már nem Wolf felesége, Gaby szerezte, hanem az angol anyanyelvű Mark. Az olyan alap heavy metal témák, mint a motorozás, a háborúk borzalmai és a „mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet” mellett akadnak érdekesebb mondanivalóval bíró alkotások is, mint a No Shelter, ami egy görbe tükröt tart a Wall Street tőzsdecápái elé, vagy emllíthetném New Jersey, egy halálesetektől hírhedt utcáját is Shades of Death.

Nemcsak Mark Tormillonak, Wolf Hoffmann úrnak és a régi bajtársaknak jár ki az érdem, hanem a producer/hangmérnök Andy Sneapnek is, aki már bizonyított olyan csapatoknál, mint az Arch Enemy, az Exodus vagy a Nevermore. Accept fanatikus lévén gondoskodott arról, hogy ne szaladjon el a ló a muzsikusokkal, és valóban olyan albummal robbanjanak be ismét a köztudatba, amelytől minden rajongójuknak leesik az álla. Az eredmény nálam is hasonló volt: amilyen gyorsan csak tudtam, beszereztem a CD digi változatát, hiszen ott hallható még egy bonus track is - a Time Machine ugyancsak elférhetne a banda bármelyik ’80-as évekbeli klasszikusán. Ha volna lehetőségem fél pontokat osztogatnom, akkor ez a zsigeri heavy metal korong 9,5-et kapna tőlem.

Büszkén, kidüllesztett mellkassal, vigyázzban állva tisztelgek a teuton metal legnagyobb legendái előtt. Herr Hoffmann! Tisztelettel jelentem, hogy a Blood Of The Nations a 2010-es esztendő legnagyobb meglepetése, és visszatérése, ezek mellett pedig az évtized egyik legjobb heavy metal albuma.