Deftones - Diamond Eyes

	Kiadó:	Reprise
	Terjesztő:	Warner
	Együttes:	Deftones
	Megjelenés éve:	2010
	Ajánlja:	dzsi
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Nos, úgy gondolom, hogy a kaliforniai Deftones-t teljesen felesleges igazán részletekbe menően bemutatnom, hiszen aki kicsit is képben van a metal zene világában, az biztosan kellett, hogy halljon már róluk valamilyen formában. A gyengébbek kedvéért annyit azért elmondanék, hogy 1995-ös, Adrenaline című debütáló lemezükkel azonnal berobbantak a tengerentúli köztudatba, és jobb híján hozzá is csapták Őket az éppen felvirágzó nu metal vonulathoz, amelyből mindig is jócskán kilógtak. Későbbi korongjaik egyedi és összetéveszthetetlen muzikális koncepciójának köszönhetően azonban végleg kiléptek ebből a skatulyából. Míg a velük (is) azonosított szcéna legtöbb csapata észrevétlenül felszívódott, valamint – színtérnél maradva – az éllovas Korn és a Limp Bizkit is csak saját hírneve egyre erőteljesebb sárba tiprására képes az utóbbi időben, Ők köszönik szépen, 2010-ben is élnek, virulnak, és ami a legfontosabb: továbbra is kiemelkedő, minőségi muzsikát készítenek.

2008 végén sajnos arról kellett értesülnünk, hogy Chi Cheng basszusgitáros autóbalesetet szenvedett, melynek következményeként a mai napig kómában fekszik. Ugyan a hírek mostanság pozitív fejleményekről szólnak, lássuk be, hogy ilyen hosszantartó vegetatív állapotot követően akár a részleges felépülés is éveket vehet igénybe. Azért őszintén remélem, hogy láthatjuk még Őt a csapat soraiban, hiszen vele teljes igazán a kép. Mindez azt is eredményezte, hogy a baleset előtt megírt Eros című lemezanyagot teljesen félretették, és Sergio Vega (Quicksand) csatlakozásával összehoztak egy másik dalcsokrot, amely a Diamond Eyes címet kapta.

Az album egyébként nem kezdte túl szerencsésen pályafutását, hiszen már hónapokkal a megjelenés előtt tele volt vele a net, ami egy ekkora volumenű kiadó/produkció esetében elég égő, főleg úgy, hogy ezzel a lemezzel szerződtek hozzájuk. Valakit biztosan kínpadra vetettek ezért a kis bakiért a Reprise-nál. Mindettől függetlenül azonban a korongból az első héten hatvankétezer példány talált gazdára, amely a Billboard előkelő hatodik helyére repítette Őket.

Én magam munkásságuk középső szekcióját – tehát a White Pony-t és a Deftones-t – tartom csúcsteljesítményüknek, ezen belül is előbbi számomra az „opus magnum”, mivel félelmetesen jól keveredik benne a zenei zsenialitás és a mélységes elborultság. Összességében egyedül a legutóbbi, 2006-os Saturday Night Wrist végtelenül frusztráló perceivel vagyok képtelen azonosulni, de úgy gondolom, hogy az az egyik legszebb ismérve korongjaiknak, hogy nincs közöttük két egyforma hangulatú – rendre egy árnyalatnyival másabb irányt céloznak meg.

Fura módon a tragikus események hatására sem gondolták úgy, hogy egy teljesen megvadult, kaotikus, dühöngő anyagot kellene készíteniük, inkább visszaeveztek tökélyre fejlesztett éteri, lebegő elgondolásaikhoz, amely által egy nyugodt, ködfátylas, keserédes, néhol szívszorítóan emelkedett, de korántsem depresszív légkör öleli körül a lemezt. Hovatovább, akár kiegyensúlyozottnak is nevezhetnénk a végeredményt, ugyanis számottevő mértékben egyik szélsőséget sem részesítik előnyben ezúttal; a szerzemények mindvégig középtempóban, minimális kilengésekkel, hömpölyögve követik egymást. Pontosan ez az, amiért eleinte kissé unalmasnak is tűnt a Diamond Eyes, és intenzív szájhúzások közepette félre is tettem egy időre.

Néhány hét elteltével azonban, hirtelen indíttatástól vezérelve (egész nap szakadó eső) újra elővettem, és nagyjából tíz-tizenöt hallgatást követően ráeszméltem, hogy ismét egy briliáns anyagot készített a csapat, bár korántsem kézenfekvő, azonnal működőképes módon. A szokásos klisé érvényesül: agyon kell hallgatni, és bekebelez. Mondjuk eleve balga, aki úgy gondolja, hogy egy Deftones lemez attól lesz jó, hogy egyből orrba vág.

Ugyan a muzsika felépítése alapjaiban maradt a régi, apró eltérések mégiscsak fellelhetőek. Chino Moreno jóval nagyobb arányban használja nyekergő, tiszta (?) orgánumát (ami egyébként mintha fejlődött volna egy keveset), mint hangszálgyilkos acsargását, amely tipikusan az imádom/gyűlölöm kategóriákba szokott tartozni az embereknél, de tény, hogy mindig is ez szolgáltatta zenéjük egyik fő jellegzetességét. Abe Cunningham-et egy durván alulértékelt dobosnak tartom, hiszen attól függetlenül, hogy nem veri rommá a dobot, iszonyúan egyedi és különleges ritmikai meglátásokkal rendelkezik – sohasem azt üti egy riff alá, ami adná magát, óriási érzékkel variálja meg a legegyszerűbb ütemeket is. Nos, ezúttal ilyen téren kicsit kevésbé bizonyul fifikásnak: játéka jóval kiszámíthatóbb a megszokottnál, de azért még így sem ültetném tolószékbe. Stephen Carpenter inkább a direktebb, groove-osabb riffeket és az azt ellenpontozó, elszállt, összemosódó andalgásokat részesíti előnyben, a jól ismert disszonáns témák most valamelyest háttérbe szorulnak. Sergio Vega remekül levette Chi stílusát: kísértetiesen hasonló elgondolásban hozza a búgó dallamokat, és végre Frank Delgado is valódi teret kapott aláfestő kütyüzéseinek.

A legjobb nóta a nyitó és egyben címadó, amely abszolút katartikus élményt nyújt csodálatos refrénjével, emellett túlzás nélkül a banda valaha írt egyik legnagyszerűbb nótája. A Royal és a CMND/CTRL a zaklatottabb vonalat érvényesíti, míg az ezt követő You’ve Seen The Butcher-rel megkapjuk az album másik csúcsdalát, gonosz, erotikus kisugárzásának köszönhetően. A Beauty School és a 976-EVIL gyönyörű, atmoszférikus lebegések, amelyek akár még a Team Sleep koncepciójába is simán beférnének. A Prince zseniálisan alattomos, egy az egyben az RX Queen második része. A Rocket Skates is húzódal (a 2003-as korong stílusjegyeivel), a Sextape pedig talán a legnyugisabb és pozitívabb hangvételű tétel mind közül. A záró This Place Is Death földöntúli aurájával végül ismét egy új arcát láthatjuk/hallhatjuk a zenekarnak. Ahogy pedig mindez megszólal, az valami elképesztő (a producer Nick Raskulinecz volt). Még azt is megkockáztatom, hogy az utóbbi évek legjobb soundjával bíró album a Diamond Eyes (persze ez nem három wattos szobaprüntyögőn mutatkozik meg).

Akárhogy is, a Deftones olyasmire képes, amire a világon senki más, és ezt a tényt egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. A kezdetektől fogva óriási kedvenceim, és bár az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam Őket, baromira örülök, hogy a magukba roskadás, ne adj’ Isten feloszlás helyett ismét egy fantasztikus lemezzel örvendeztették meg közönségüket. Pontszámom is csak impozáns múltjukra való tekintettel nem maximális. Különleges muzsika, megéri befektetni rá.