Another Life - Memories From Nothing

	Kiadó:	Vic
	Terjesztő:	Musicworld 2000
	Együttes:	Another Life
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	Uriel
	Pontszám:	3/10
	Értékelés:	A hangszereket már be tudják hangolni

Pontosan ezt hívják ipari gagyinak. A vicc az egészben pedig az, hogy az anyagról süt az igényesség – leszámítva a zene legjavát, a produktum gerincét, ami annyira szégyenteljesen gyenge, hogy az szinte bántó.

Legalábbis engem még mindig képes megbotránkoztatni a tufa énekhang – főleg, ha teljesen értékelhetetlen szófüzéreket tolmácsol –, nem kevésbé a „minden negyedre egyet pengetek” típusú zenei felfogás; s ami a popzenében alapvetően irritáló, az mondjuk progresszív rock szinten egyenesen nevetséges. Ugyanis ez progresszív rock lenne, legalábbis papíron mindenképpen, ám ezt semmi nem támasztja alá, egyedül talán az lehet progresszivitásuk mércéje, hogy milyen szinten képesek felidegesíteni az embert ezzel a borzalommal. Jelentem: nagyon.

Mikor már úgy éreztem, hogy egészen biztosan kétszer végighallgattam a lemezt, és hátradőlve, nyugodt szívvel firkanthatok egy kövér nullát az értékelésbe, akkor megtekintettem a lejátszómat: épp a negyedik szám kezdődött el, és sajnos csak első ízben. Az átlagban három és fél, öt perc közötti nóták annyira unalmasak és semmitmondóak, hogy az valami elképesztő, ezáltal még háttérzenének is rossz, sőt egyenesen értékelhetetlen az album.

Semmiképpen sem akarok igazságtalannak tűnni – vagy tízszer meghallgattam a lemezt –, de ez egy annyira fölösleges kiadvány, hogy azt el sem tudom mondani. Örömzenének a pincében elmegy, ahová lehívják a haverokat, együtt lazulnak, pihennek, söröznek és közben tolják ezt a muzsikát. Egészen biztosan élvezetes is ilyen közegben, de CD-n, vagy egészen véletlenül koncerten? Képtelen vagyok elhinni, hogy ez működhet. Unalmas és végtelenül ötlettelen, enyhén depresszív dalcsokorról van szó, ami konkréten semmit sem nyújt. Például megjegyezhető dallamokat sem, ami olykor azért nem árt, de tényleg nem.

Egyébként az Another Life-ot egy anno a Paganizerben (svéd old school death metal) játszó fickó, bizonyos Andreas Karlsson működteti, aki e lemezhez megnyerte magának a már ezer helyről ismert Dan Swanöt is, feljátszandó a szintetizátoros témákat. Azok is ócskák lettek, vásári hulladékok – mondom ezt úgy, hogy már egyáltalán nem akartam szidni a bandát. Csak sajnos van miért elmarasztalni őket.

Ami viszont hihetetlen, füleket hegyezni – iszonyatosan eltalált gitárszólókkal pakolták tele a korongot, ezért kalapemelés jár, mert legalább zenélni tudnak, csak… Számokat írni nem. Mondjuk ennél rosszabbat is hallottam már nem egyszer, de azért senki nem kap kockacukrot a kis arcába, mert képes úgy zenélni, hogy a verze után refrént pakol a számaiba. Ez nem különleges dolog ám; ez a minimum. A lemez pedig egy tisztességes, vérrel és verejtékkel összeszedett kőkemény három pontocskát ér azon minimális pozitív összetevői miatt, amelyeket bár nagyítóval kell vizslatni, de azért meg lehet találni. Egyébként pedig senkinek sem ajánlom.