Watch My Dying - Moebius

	Kiadó:	Szerzői
	Együttes:	Watch My Dying
	Megjelenés éve:	2009
	Ajánlja:	Hajas
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Már hónapokkal ezelőtt gyanús volt a Watch My Dying, ugyanis állandóan arról akart meggyőzni a társaság, hogy a – legalábbis számomra – félresikerült, ötlettelen és leegyszerűsített Fényérzékeny után ez ismét egy olyan lemez lesz, ami tetszeni fog nekem. Bíztam is a zenekarban, mert mai fejjel ugyan már nem adnám meg azt a 8 pontot arra a korongra, de fenti ígéret mellett az is alátámasztotta reményeimet, hogy az említett album előtti mindhárom WMD anyag kóser volt nálam. Ennyit a múltról, ami pedig a jelent illeti: a Moebius egy annyira eltalált skizofrén metal opera, ami nemhogy itt, de tulajdonképpen világszerte is párját ritkító.

Az előző mondatban olvasható kategorizálás nemcsak afféle kocsma firkászkodó hatásvadászkodás, hanem kiválóan jellemzi a korongot. A CD-ről eszembe jutó első gondolatok egyike ugyanis a bombaszt. Persze nincsenek vonósok meg fúvósok, de annyi ének meg gitársáv van, ráadásul annyira hihetetlenül okosan és hatásosan felépítettek a dalszerkezetek, hogy az komolyzene szint, csak persze durva metalban. Megsokasodtak az énekdallamok, amiket nem is bíztak akárkikre (vendéghegyek vannak itt, kérlek szépen), de amilyen műgonddal össze vannak rakva a számok, az tényleg észbontó.

Elsőre csak annyit veszel az adásból, hogy érdekesen váltakoznak a riffelések és üvöltözések az elszállós zenével illetve a melodikus énekkel, de idővel az apróságok elkezdik majd kényeztetni a füleidet. Az ilyen-olyan háttérzajok, vagy az egymásnak totál ellentmondó énekstílusok egyszerre történő jelentkezése mind-mind garantálják, hogy hosszú időbe fog telni, mire teljesen ki fogod ismerni a lemezt. Annyi minden történik a korongon zeneileg, és helyenként továbbra is olyan meghökkentően groteszk az egész, hogy csak egy gondolatod támad: ezt kellett volna kiadni a zseniális Klausztrofónia után.

Ha nem hiszed, hogy egy grindcore zúzás öncélúskodás nélkül válthat át gyönyörű női énekbe, hallgasd meg a Mindenért című dalt. Ha kegyetlenül eltalált refrénekre fáj a fogad, javaslom a Vadveszélyt, vagy az Étert. A Holtsúly ártatlan és színtiszta szépségével tudott meggyőzni, ellenben ha csak piszok húzós, matekos gyalulást akarsz hallani, akkor is több tétel áll rendelkezésedre (Leggyorsabb Mártír, Hattyúdal, de szinte az összes többit is említhettem volna).

Egyben gratulálnom kell Jaya Hari das mesternek, mivel cikkeimben eddig sorra leszóltam a munkáit (jogosan), most viszont létrehozott egy furcsa, mechanikus, de abszolút vállalható hangzást – meg hát a rengeteg ének és gitársáv arányossá, élvezhetővé passzintása se verébfing. Konyhatitok, de nagyszerűen jellemzi a lemezt, hogy párját ritkító hét hónapig készült, mégha nem is folyamatos munkával.

Az egyetlen gond, hogy ezek a dalok nem fognak/nem tudnak majd tisztességgel megszólalni a koncerteken, tekintettel a sok vendégénekesre. Gaobr ugyanis nem fogja tudni visszaadni az általuk előadottakat, aminél a sampleres vokál egy fokkal jobb megoldás lehetne, de azért mégsem az igazi... Mindegy, ez most lemezkritika, nem koncertbeszámoló, majd ott kiosztom a csapatot.

Ha évente csak egyetlen hazai albumot vagy hajlandó eredetiben megvenni, akkor a 2009-es vásárlásod most eldőlt, ráadásul digipak a Moebius, tehát még jól is néz ki. Ez egy annyira szuggesztív, ötletes és izgi anyag, hogy még sokáig ettől lesz hangos a magyar underground.