August Burns Red - Messengers

	Kiadó:	Solid State
	Terjesztő:	EMI
	Együttes:	August Burns Red
	Megjelenés éve:	2007
	Ajánlja:	dzsi
	Értékelés:	Alapmű

Ez a korong ugyan még nem tekint vissza évtizedes múltra (2007-es), én azonban úgy gondolom, hogy már most megelőlegezhetjük neki az alapmű jelzőt. Hogy miért? Azért, mert ezen zenei berkekben a Messengers világszerte ismertté tette az August Burns Red-et, ami bizony azt jelenti, hogy igencsak minőségi munkával van dolgunk. Igaz, a debüt EP, és az első lemez már jól megalapozta mindezt, technikai és muzikális képességeik azonban itt értek világszínvonalúvá. Minderre rádob egy jókorát, hogy - mint az mostanában már megszokott - piszkosul fiatalok.

Amit pedig akkor kapsz, amikor bedobod a lejátszóba az albumot, az nagyjából leírhatatlan (vagy legalábbis én messze nem tudok olyan szinten fogalmazni, ahogyan Ők zenélni). Elsöprő, nyakatekert ritmusok, amitől legszívesebben elrohannál a semmibe, érzelmes, mosolygásra, vagy szomorkás múltidézésre sarkalló, fantasztikusan kidolgozott aláfestő dallamok, gyilkos, esetenként szanaszét variált breakdown-ok, amitől meg úgy pofán rúgnád gyűlölt ellenséged, ahogyan csak tudod. Mindez eleinte csak átgázol rajtad, és igazából fel sem fogod, milyen sokszínű érzelmi kavalkádot tárnak eléd a srácok. Majd’ ezer hallgatás után azonban el tudom mondani, hogy napirendszerű pörgetéssel minden mesebeli momentum a helyére kerül, és összeáll a történet.

Igazából nem is tudom, hogy melyik hangszeres teljesítményt lehetne a leginkább méltatni, mert mindenki bőven az átlag felett teljesít. Matt Greiner dobos szerintem galaxison kívül mutató családfával rendelkezik: amit a bőrökkel művel, az embertelen. Az egy dolog, hogy szénnéveri a cájgot - erre bárki képes –, de az ezernyi ritmusváltás között olyan apró kis nüánszok bújnak meg, hogy a hajam égnek áll tőle. Különösen a cinekkel való trükközése ámulatba ejtő és módfelett ötletes. Emellett az is tuti, hogy a műsoridő alatt megszólal a gitár nyakának összes hangja. Ez legfőképp JB Brubaker-t, az egyik gitárost dicséri, fő dalszerző lévén. Ahogyan kibontogatják egymásból és variálják a témákat, az zseniális. Nem tudom, mennyi idő ment el egy-egy nóta megírásával, illetve hogy honnan szedték ezt a tömérdek szórakoztató ötletet, de minden erre fordított másodperc megérte a végeredmény tekintetében. Konkrét, sablonszerű dalszerkezetekről nem is beszélhetünk, egyik riff következik a másikból, sodor magával, aztán pedig időről-időre földhöz vág egy break. Hálistennek ezek sem unalmasak, mivel olyan matematikai egyenleteket tartalmaznak, hogy még az analízis tanszéken is beiktathatnák a tananyagba. Énekesek terén sohasem volt szerencséjük: minden kiadványon más szerepelt, azonban most megtalálták az igazit Jake Luhrs képében. Dallamokat ugyan nem hoz, de kivételesen nekem a muzsika tömörsége miatt valahogy nem is hiányzik. Üvöltözéseinek hangszínét változatosan variálja, az odamondós szövegek próféciaként hagyják el száját, koncerteken pedig igazi frontemberként viselkedik.

Remek iskolapéldát kaphatunk arról is, hogy hogyan kell elkezdeni egy lemezt: rögtön az első, The Truth Of A Liar című dallal úgy taposnak arcon, mintha csak egy csótányt akarnál eltenni láb alól egy jól irányzott, határozott, de mégis laza és könnyed mozdulattal. Kábé fél perc a dalból elég is hozzá, hogy nagyjából átlásd, miről is rizsáztam eddig. A sláger mindenképp a Composure, itt aztán tényleg kellően fogós melódiáknak lehetünk részesei a megszokott logikázással és végtelen variálással vegyítve. Természetesen ehhez készült az első clip is, helyét pedig az elegáns középtájon foglalhatja el a korongon, pont ahogy a nagy könyvben meg van írva. Sorban jönnek itt a jobbnál-jobb szerzemények, én azonban most mellőzném ezek boncolgatását (mert legalább két oldalt tudnék írni róla), inkább tegye meg ezt mindenki maga. Amit még esetleg külön kiemelnék az a záró, Redemption. A komplett anyag számomra egyik legötletesebb riffjét ebben találhatjuk, illetve olyan katarzisnak lehetünk tanúi, hogy az már-már könnyfakasztó. Általánosságban is elmondható egyébként, hogy nem állnak hadilábon a srácok a zeneelmélettel, mi több, fantasztikusan alkalmazzák szerkesztés és érzelemkifejezés terén is.

Nem csak a stílus rajongóinak tudnám ajánlani, hanem azoknak is, akik szeretik, ha egy lemez teljes hosszában leköti a figyelmüket, és megbirkóznak a kicsit bonyolultabb megoldásokkal is. Fontos megemlíteni, hogy az ABR, koncerten is elsöprő teljesítményt nyújt: szinte izzik tőlük a színpad. Addig is, amíg nem jutnak el hazánkba, irány a bolt, aztán meg kismagnó metal külön tanárral. Alapmű.