Apostle Of Solitude - Sincerest Misery

	Kiadó:	Eyes Like Snow
	Együttes:	Apostle Of Solitude
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	downer
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Az igazat megvallva mostanában egy kicsit kevesebbet foglalkozom a doom műfajával, mint három-négy évvel ezelőtt. Bár néha szíven üt a felismerés, hogy miért is nem hallgatok valami fenemód súlyos belassulást a tucat deathcore bandák helyett, valahogy mindig az időhiánnyal mentem ki saját magam előtt magamat. Egyetlen dolog miatt azonban nem félek attól, hogy elfeledem ezt a szeretett zsánert: akármikor is csendüljön fel egy remekbeszabott Mood, Wall Of Sleep, The Obsessed vagy Place Of Skulls riff, bennem abban a szent másodpercben szerteárad az a megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, amit csak ez a stílus képes előidézni.

Valahogy így jártam az Indiana államból származó Apostle Of Solitude gárdájával is. Már éppen a lehető legmélyebbre ástam bele magamat a hardcore zene szépségeibe, amikor elérkezett az idő, hogy meghallgassam a Legőszintébb Fájdalom névre keresztelt korongot, és rögtön éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Amíg a hardcore muzsikákat a bennük felhalmozott féktelen erő, lendület és indulat kedveltette meg velem, addig a doom (na meg a stoner és a sludge, illetve ezek vegyülete) pont az ellenkező indokból: mert lassú, ugyanakkor mérhetetlenül súlyos és fogós, és a zsíros riffek megnyugtatják az embert (vagy mélységes melankóliába taszajtják).

A számomra teljesen ismeretlen arcokból álló gárda (egyedül az énekes/gitáros Chuck Brown játszott korábban említésre méltó zenekarban, mégpedig a The Gates Of Slumberben, ahol dobolt) debütlemezéről van tehát szó, amely egy igen kiforrott együttest mutat. Jobbnál-jobb riffek hangzanak el a hetvenegy percnyi játékidő alatt. A The Messenger és a Last Tears középtempós dohogása, a Confess, az A Slow Suicide és a Sincerest Misery (1000 Days) tonnás sziklagörgetegei mind igen jó barátságot ápolnak a hallójárataimmal.

A műfajban gyakran előfordul, hogy az ének kissé ront az összképen, de itt szerencsére ebben sincs hiba: Chuck Brown kicsit magasabb fekvésű hangja remekül passzol ide. Ennek ellenére mondjuk a lemez legjobb és legrosszabb dala is instrumentális: a The Dark Tower szép, visszafogott pengetéseivel talált utat a szívemhez, míg a szintén remek This Dustbowl Earth azzal vált idegesítővé, hogy a szám első felében a banda tagjai rádumálnak a zenére.

Ha netán valaki erősnek érzi Hajas megállapítását a Memory Garden új lemeze kapcsán (miszerint az az év doom albuma), az megváltásra lelhet a Magány Apostolainál.