Metallica - Death Magnetic

	Kiadó:	Universal
	Együttes:	Metallica
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	downer
	Pontszám:	8/10
	Értékelés:	Erős anyag!

Akárki akármit mond, egy új Metallica lemez megjelenése mindig nagy eseménynek számít. Vannak persze, akik csak hőbörögnek velük kapcsolatban, hogy „ugyan már, X éve nem csináltak jó albumot”, és meg sem hallgatják, másokat viszont esz a kíváncsiság, hogy ezúttal vajon mit is hoztak össze ’talicskáék.

Az utóbbi időben persze egyre csak nőtt azok száma, akik nagyot csalódtak a kvartett stúdióteljesítményében, hol a slágeresedést, hol a blues-osodást/lassulást, hol a megszokottól eltérő hangzást kérve számon a bandán. Jómagam valahogy mindig meg tudtam békélni Hetfieldék ezen kinyilatkoztatásaival: szerintem mind a Black Album, mind a Load, mind a Reload, mind pedig a St. Anger tartogat olyan pillanatokat, amelyek miatt bármikor szívesen veszem elő őket. Mindemellett persze az is igaz, hogy pár apróság miatt ezek közül egyiket sem tartom örökérvényű klasszikusnak, de ha egy zenekarnak két (vagy három, kinek mennyi) alapműre is futotta az erejéből, akkor annyira nem sajnálkozom emiatt, inkább örülök neki, hogy ezek a srácok még mindig élvezik a zenélést. Az új korong pedig azt mutatja, hogy mostanában egyre inkább.

A megjelenést megelőző hatalmas hype (gyanítom, hogy ebbe legalább annyi pénzt beleöltek, amiből egy magyar banda egy komplett életművet össze tudna pakolni) természetesen engem is rendesen magába szippantott: igen érdekes volt figyelni a folyamatosan szállingózó híreket a stúdiómunkálatokról, a lemezcímről, a borítóról (maradjunk annyiban, hogy ez sohasem számított a zenekar erősségének), a számcímekről, miegyébről. Aztán persze az első teljes egészében lecsekkolható nóta megjelenésekor kicsit féltem, hogy esetleg valami borzalommal találom szembe magamat, de a The Day That Never Comes taktusait végigkövetve azon kaptam magam, hogy ezt bizony újra hallanom kell, de nem azért mert hosszú, és semmi nem maradt meg bennem, hanem mert… egyszerűen tetszik. Nagyon is. Visszafogott, akkordbontogatós, emlékezetes refrénnel bíró kezdés, majd komoly zúzda: mintha csak a One-t hallanám! Ezt Ulrichék is megérezhették, hisz majdnem valami hasonló clipet forgattak a tételre, mint anno a Justice-os klasszikusra.

A biztató kezdet aztán elég volt ahhoz, hogy kibírjam a tényleges megjelenésig. Az anyag legnagyobb hibája, mely már a St. Angert is jellemezte, persze rögtön az elején kiderült. 75 perc a teljes játékidő! Már megint mi a frásznak ennyi? Ha a gárda valamiféle retro-szellem elővételére törekedett, igazán örültem volna neki, ha bakeliten is kiadják a cuccot, úgy legalább élvezhető hosszúságút kreáltak volna - de így? Két-három dal után már erősen nézni kell a lemezjátszó kijelzőjét, hogy most akkor hol is járunk? Ez még csak az első tétel? Vagy nem?

A másik probléma az őrült riffhalmozás. Egyik-másik minimal-art banda egy egész lemezt meg tudna írni annyi témából, mint amennyi mondjuk a The End Of The Line-ban van. Persze a Master is bővelkedik hasonló szerzeményekben, de ott azért kerekebb számok születtek, mint most. A fenti dalnál például teljesen feleslegesnek érzem az utolsó két percet, mint ahogyan az amúgy igen felemelőre sikerült The Unforgiven III-nál („fantáziadús” cím) is a szóló után lenne tökéletes a befejezés.

Eddig mondjuk úgy tűnhet, hogy nem tetszik a Death Magnetic, pedig mindezek ellenére is nagyon szeretem hallgatni. A sok riff közé ugyanis rengeteg remek témát sikerült elszórni. A nyitó That Was Your Life komor felvezetője utáni zúzda például minden valamirevaló Metallica-fan szívét meg kell, hogy melengesse, mint ahogyan Kirk szólója is. Szó se róla, mindegyik olyan, mintha már hallottuk volna őket korábban, de akkor is ütnek, főleg az „A meg nem bocsátott három”-ban, ahogy berobban a „Why can’t I forgive me?” sor után. Az eddig felsoroltakon kívül szerintem nagyon jól sikerült még az All Nightmare Long és a záró My Apocalypse is. Előbbi hangulatos akusztikus bevezetője, remek reszelős főtémája és emlékezetes refrénje miatt épül be az ember memóriájába, míg utóbbi a valóban régisulis, thrashes kapkodás és félidőben hallható vadító szóló miatt.

Említésre méltó még a szintén régi korokat idéző instrumentális dal, a Suicide & Redemption is, de engem nem lelkesít annyira ez a monstre tétel, mint Mike Portnoyt. Akadnak benne ugyan király riffek, de azokat akkor sem kéne tíz percig variálgatni. Túl van játszva, és emiatt már a felénél unalomba fullad az egész.

A hangzással sincs különösebben nagy problémám, bár a dobok talán kicsit hangosabbak a kelleténél, de szerencsére a gitárok is oda vannak pakolva, így ez annyira nem zavaró. Mindenesetre jót tett nekik, hogy Bob Rock helyett ezúttal Rick Rubinnal dolgoztak.

Ezek a lassan-lassan az ötven felé közeledő faszik azért még tudják, mitől döglik a fémlégy, még ha már nem is annyira hatékony a módszerük, mint anno. Már most kíváncsi vagyok, mihez kezdenek ezután. Ja, és valaki igazán választ adhatna arra a kérdésre is, hogy „Mikor jönnek újra Magyarországra?”