Opeth - Watershed

	Kiadó:	Roadrunner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Opeth
	Megjelenés éve:	2008
	Ajánlja:	downer
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

Fura viszonyban vagyok az Opeth-tel. Pár éve még abszolút a kedvenc zenekaraim közé soroltam őket, míg mostanában már egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy akár csak a régi klasszikusokat (Morningrise, Blackwater Park) is elővegyem. Éppen emiatt vállaltam el, hogy írok a legújabb CD-ről, a Watershedről, hogy megpróbáljam kideríteni, miért nem vágyom már annyira az általuk játszott progresszív death metalra.

Az biztos, hogy nem a zenekar változott az évek során. Illetve változtak, hisz a 2005-ös Ghost Reveries óta szintetizátorosuk is van (Per Wiberg), na meg két távozó is, a gitáros Peter Lindgren és a dobos Martin Lopez. A csapat agya ettől még köztudomásúan Mikael Akerfeldt, szóval zeneileg nagyjából ugyanazt nyújtják, mint eddig.

Igazából pont ez a bajom: hiába ultraprogresszívek, hiába írnak hihetetlenül szép és kerek dalokat, valahogy mégsem tudnak már újat mondani. Ugyanazt érzem az ő esetükben is, mint a legutóbbi Toolnál: még mindig zseniális, amit csinálnak, de magukhoz képest már semmi észbontót nem gyártanak.

A nyitó Coil például remekül illeszkedik a „minden lemezen egy akusztikus dal”-sorozatba, sőt akár a Damnation-re is felkerülhetett volna, ha akkor íródik (sokkal jobb nóta, mint egyik-másik azon az anyagon). A kettes Heir Apparent egy méltóságteljesen vonuló monstrum: komor doom, halk zongorafutam, éteri akusztika, kemény darálás mesteri keveréke. A The Lotus Eater Akerfeldt remek dallamai miatt emlékezetes. Ahogyan pedig a sűrű blastbeatekre ráénekli a „Liquid is in your throat,/For hopeless delight.”(…)”A barren waste is your land,/Crops they were sown to die.” sorokat, megborzongtatja az embert. Aztán van még itt progresszív ősöket idéző rock nóta (Burden), egy szerintem fölöslegesen hosszúra nyújtott, súlyos riffekkel körbebástyázott, újrahasznosított To Rid The Disease (Porcelain Heart), valamint egy álomba ringatóan induló, majd a közepére bedurvuló és zaklatott befejezessél bíró eposz (Hessian Peel), és egy szintén semmi újdonságot nem jelentő lezárás (Hex Omega).

Az Opeth továbbra is ott van a kortárs progresszív zenekarok legjobbjai között, de lassan mintha nem lenne képes átlépni a saját árnyékán. Úgy tűnik nekem, hogy a szürke-borítós lemezeik színesebb zenét rejtenek.