Evile - Enter The Grave

	Kiadó:	Earache
	Együttes:	Evile
	Megjelenés éve:	2007
	Ajánlja:	Hajas
	Pontszám:	9/10
	Értékelés:	Stílusában kiemelkedő

Áldom a piszok szerencsémet, hogy senki se ajánlott fel olyan lehetetlennek hangzó fogadást, hogy 2007 egyik befutója egy elsőlemezes, angol thrash csapat lesz nálam. Elképzelni se merem ugyanis, hogy milyen eszelős összeget mertem volna feltenni ennek ellenkezőjére. Persze, amikor megérkezett az Enter The Grave előzetese, már sejtettem, hogy itt valami disznóság van készülőben, mert hát mindig is szerettem a jófajta thrash-t (a műfajt már tudtam a CD kísérőleveléből), márpedig az Earache ritkán ad ki szemetet. Ha pedig egy elsőlemezes – tehát ismeretlen, és ezáltal anyagilag is kockázatos – csapat kap tőlük szerződést, az végképp arra utal, hogy az a banda tényleg tudhat valamit.

Már a srácok külseje zseniális. Van itt hosszú haj (alap), fekete bőrdzseki, együtteses póló, szakadt farmer, és a fő tuti: magasszárú sportcipő.:) Ha még ez se lenne elég, akkor betolom az adu ászt: a társaság Flemming Rasmussent (Ride The Lightning, Master Of Puppets, … And Justice For All) kérte fel az album producerének. Igen-igen, ezeknél a csávóknál valóban megállt az idő kereke vagy húsz évvel ezelőtt, amelynek azért jócskán van előnye is. Készítettek ugyanis egy olyan bitang lemezt, amiért húsz éve, az akkori thrash hullámban simán ők lehettek volna az új Metallica, vagy Megadeth, Anthrax, netán Slayer. Komolyan mondom, a God Hates Us All óta nem hallottam ennyire erős korongot a stílusból. Sőt, megszólalását tekintve ezerszer többet tud az egyébként nyilván jóval kisebb költségvetésű Enter The Grave az említett klasszikusnál. Hiába, Flemming nem Lars: nem vette el a temérdek pénz az eszét, és még 2007-ben is tudja, milyen a bivaly hangzás.

Ezt a kritikát a promo CD alapján írom, így a szövegekről semmit se tudok mondani – bár hót ziher, hogy ezt az albumot eredetiben is be fogom gyűjteni -, de a dalcímek már sokat elárulnak: Schizophrenia, Burned Alive, First Blood és az ebből a szempontból verhetetlen Thrasher.:) Szóval, feltehetőleg ugyanolyan butácska a szövegvilág, mint általában a metalban, de kit érdekel, ha ekkorát üt a zene? Az amerikai és német thrash-ből egyaránt építkező tíz nóta szinte végig gyors, és aki a Master Of Puppets óta nem tud aludni, mert azóta várja annak folytatását, az most végre megnyugodhat. Hetfieldék mellett a Destruction, a Sepultura és különösen az Exodus szelleme lengi be egyébként a számokat. Szóval, nem feltétlen a világ legegyedibb bandája az Evile, viszont tényleg bődületesen meggyőző ez a tízdalos rifforgia, mely egyben minden bizonnyal a világ egyik leginkább léggitározásra való lemeze. Egyébként az említett Thrasher a legnagyobb nóta, de tulajdonképpen mindegyik telitalálat: a Man Against Machine, a We Who Are About To Die, a címadó, és hadd ne soroljam. További jó pont, hogy az ének se valami béna acsarkodás, hanem egy dinamikus, és viszonylag jó torkú frontemberrel büszkélkedhet a csapat Matt Drake gitáros/énekes személyében. Szólók terén mondjuk még fejlődhetne a társaság, de ennyi még simán belefér.

Az Evile személyében megvan a 2007-es felfedezettem. Márcsak arra vágyom, hogy egyszer végigcsápolhassam egy buliját a srácoknak. Addig is, sipirc mindenki a lemezboltba!