|
Slayer - Undisputed Attitude
Korábban rendszeresen írtam számomra meghatározó, régebbi alapművekről, de újabban hanyagoltam ezen szokásomat. Most viszont úgy döntöttem, itt az ideje bemutatnom ezt a fattyút, melyet a Slayer szabadított a világra ’96-ban. Az imént említett "fattyú" jelző nemcsak érzékelteti a lemez jellegét, de valahogy a csapat történetében is annak számít. Ha egy átlag rajongót megkérdeznek arról, hogy melyik a kedvenc Slayer albuma, akkor szinte semmi esély, hogy ezt válassza, és feltehetőleg maga a zenekar se rajong érte, legalábbis erre utal, hogy nem játszanak róla semmit a bulikon. Szerintem viszont egyszerűen bődületes az Undisputed Attitude – nálam simán dobogós a csapat életművében a Reign és a South mellett.
A ’90-es évek közepén vagyunk, és emlékszem, lázadó tiniként mennyire frusztrált a tény, hogy a bel és külföldi média tulajdonképpen a teljes világnak átmosta az agyát, és háttérbe szorultak a súlyosabb zenék néhány punknak kikiáltott popcsapat (Green Day és társai) kedvéért. Slayerék hozzám hasonlóan érezhettek, így úgy döntöttek, megmutatják, mi az igazi punk/hc. A 35 perces lemez 15 dalából kettőt jegyzett Hanneman, egyet pedig King, a maradék 12 pedig feldolgozás, többek közt olyan alapbandáktól, mint GBH, Minor Threat, D.R.I., Verbal Abuse.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az Undisputed Attitude minden idők legintenzívebb albuma. A magas energiaszintet kiválóan jellemzi, hogy az első hat nótát már kilenc perc alatt letudja a társaság.:) Talán egy átlag metalos nem is érti meg ezt a lemezt, de aki nem skatulyákban, hanem durvaságban és persze minőségben gondolkodik, az isteníti az anyagot. A korong ugyanis nem kizárólag a nagyhajú rockerekhez, vagy a tetovált hardcore srácokhoz, netán a bakancsos crusty punkokhoz szól, hanem mindnyájukhoz egyszerre.
A naptár itt még csak ’96-ot mutatott, így szerencsére még szó se volt Lombi visszatéréséről. Ennek meg is van a látszatja: Paul Bostaph ezúttal is káprázatos teljesítményt nyújt. Bár itt nem kavar annyit, mint szokott, de valami észbontó, hogy mennyire elkapta a fonalat ezeknél az egyszerű témáknál. Iszonyat brutkón kalapál - nélküle nem üthetne ekkorát ez a lemez! Persze, a záró Gemini során – ez a fentebb említett King szerzemény – azért mégis megmutatja, hányas a kabát, és rengeteget pörget, de addig ízig-vérig punkos egyszerűséggel, de annál durvábban csépli a cuccát. Ez a szám más szempontból is kilóg az albumról, ugyanis egyfajta Seasons In The Abysshez – nem a lemez, hanem a szám – hasonló lassú, sötét, de fogós szerzemény. A másik kedvencem egyébként a Hanneman által írt, másfél perces Can’t Stand You, ami egy másfél perces méregzsák, mely minden idők leggyorsabb és legdurvább Slayer száma. Talán túlzottan vizuális típus vagyok, de ennél a nótánál lelki szemeimmel mindig valami elmebeteget látok, aki egy hatalmas kalapáccsal ver szét egy falat. Egyébként ez, és a másik, Jeff által írt nóta kiválóan jelzi, hogy punk/HC bandának is elsőrangú lehetett volna a Slayer. A harmadik favorit egyébként a Spiritual Law, mely eredetileg az általam ismeretlen D.I. száma, de persze az egész korong óriási.
Aki bérgyilkos, vagy verőember, az a munkájához is kiválóan használhatja az Undisputedet, de igazából mindenkinek kötelező az anyag, aki időnként nem vágyik másra, mint hogy ájulásig léggitározzon és rázhassa a fejét. Aki nem ismeri ezt a klasszikust, annak nem sok köze van a kemény zenékhez.
|
