Machine Head - The Blackening

	Kiadó:	Roadrunner
	Terjesztő:	Mton
	Együttes:	Machine Head
	Megjelenés éve:	2007
	Ajánlja:	Lambert
	Pontszám:	7/10
	Értékelés:	Átlag feletti teljesítmény

A Machine Head elég kacskaringós utat járt be az ezredforduló környékén. Az extrém metal két alapműve (Burn My Eyes, The More Things Change) után azzal az elképesztő ötlettel álltak elő, hogy elmennek mainstreambe. Az addig nagyszájúan folyton a brutalitás hatalmát hirdető Robb Flynn tévútra vitte az egész bandát, melynek majdnem a földbeállás lett a következménye. Szóval, a mai napig bármit mond a Mester, sokan nem felejtik, ahogy befont, sárga hajjal rappelget a háztetőn. Vagy esetleg a Police feldolgozásra emlékszik valaki? Sokan felednék, de a zeneipar kegyetlen pofonjai szinte földreküldték a zenekart, nem volt szükség ehhez a rajongók elpártolására.

Az igazság kedvéért hozzá kell tegyem, hogy ez történt a Megadeth-tel, a Fear Factoryvel, kissé korábban a Dream Theaterrel és a Paradise Losttal (soroljam?) is. Egyébként sok esetben álságos a zenei showbizniszre kenni a dolgot, mivel a metal rajongók tábora mindig is a leglojálisabb volt. Ezért maradhattak életben ezek a csapatok a sikertelen áttörési kísérletek után is. Persze azt is tudom, hogy jobb lehet nagyobb termekben, kevesebbszer, több pénzért játszani, de akik így semmibe veszik az őket helyzetbe hozó tábort, azok meg is érdemlik, hogy leckét kapjanak.

Nézzük, mit alkotott a Through The Ashes... albummal újra helyes útra tért banda! Zeneileg ez a MH életmű csúcsa, az biztos. Flynn és társa, Demmel minden eddiginél több riffet, témát, szólót csihol ki hangszeréből, Dave McClain pedig végérvényesen felkerült a topdobosok nagyon szűk listájára. Sokan nem tudják, de ő egy amcsi thrash bandából, a Sacred Reich zenekarból érkezett, és nemcsak hangszerén mester, de a dalszerzésben is vastagon benne volt a keze a legutóbbi lemeznél. Ahogy olvasom, ezúttal nem annyira folyt bele a zenébe, viszont játéka minden eddiginél komolyabb, komplexebb, technikásabb.

Az új irányt sokan istenítik, de számomra nem erről szól a modern, extrém metal. Ugyanis hiába húznak egy dalt 10 percig, egyszerűen képtelenség, hogy végig odafigyeljünk, hogy belemerüljünk egy-egy hangulatos, elszállós részbe, vagy thrash hengerlésbe. Szétszabdalták a dalokat, rengeteg a szóló (Demmel bevétele nagy húzás volt!), a témaváltás. Ha jól emlékszem, egyszer Robb azt nyilatkozta, hogy náluk nincsenek hokizós szólók, meg köcsög ének. Ehhez képest ennyi szólisztikus betét nem volt még MH albumon. Az ének ugyan nem "köcsög", de van, ahol szomorú módon a Kornt idézi. Azért inkább a súly a jellemző, bár a személyes kedvencemben, az Aesthetics of Hateben olyan ikergitározás megy, hogy attól minden hithű metalista térdre kell boruljon. A hossszan hömpölygő, epikus számok közül pedig a Halo lett a befutó. Zseniális dal, dallamos refrénje az egyik legjobb Machine Head nótává emeli a kilencperces monstrumot. Mondanom se kell, a hangzás perfekt, csúcs, de ezzel korábban sem volt gond.

Az ideális album számomra úgy nézne ki, hogy nem az epikus dalok alkotják a gerincet, hanem a rövidebb, direktebb nóták, de ez legyen az én bajom. Elképzelhető, hogy sokan meg ezért fogják imádni a The Blackeninget. Ez egy nehezen megfogható lemez, kevés elsőre kiugró pillanattal, de erényei nem vitathatóak.


Tracklist:

1. Clenching the Fists of Dissent
2. Beautiful
3. Aesthetics of Hate
4. Now I Lay Thee Down
5. Slanderous
6. Halo
7. Wolves
8. A Farewell To Arms