Enslaved - Ruun

	Kiadó:	Tabu
	Terjesztő:	Musicworld 2000
	Együttes:	Enslaved
	Megjelenés éve:	2006
	Ajánlja:	Adamskij
	Pontszám:	10/10
	Értékelés:	Vigyázat! Robbanásveszély!

A norvég Enslaved előző albuma, az Isa meghozta a már régóta várt és megérdemelt sikert: hazájukban Grammy-díjasok lettek. Ez már régóta esedékes volt, hiszen a most már lassan 20 éves zenekar a Mardraum lemez óta egyre magasabbra helyezi a lécet és haladja meg jóval az elvárásokat. Mondhatni azóta lettek különösen érdekes és egyéni zenekar, mióta egyre nagyobb teret engednek zenéjükben nem metalos, nem black hatásaiknak.

A zenekar jelenlegi felállása az elmúlt két-három évben egyáltalán nem változott, Grutle Kjellson és Ivar Bjaernson alapítótagok mellett mindhárom újonnan érkezett arc megmutatja, miért van helye a csapatban. Arve kitűnő gitáros és igen ötletes, egyáltalán nem metálos, viszont rendkívül szélsőséges megoldásokkal tűnik ki a mezőnyből. Játéka roppant eredeti, minden kezdő gitárosnak ajánlom az ismerkedést. billentyűs az igazi régi analóg cuccokkal operál, viszont elmebeteg hangzásokat hoz ki ezekből. Cato Bekkenvold pedig nemcsak kiváló halász, hanem dobosnak sem utolsó. A '70es évek progresszív és a '90es évek black metalra jellemző témái között szabadon jár kel - s ami nagyon fontos, rendkívül tiszteletben tartja társai játékát. Azt hiszem, ez különös ritkaság egy ennyire extrém műfajban, ahol sokan a doboson keresztül ítélnek meg zenekarokat.

De térjünk vissza a Ruun lemezhez. A szó az óészaki nyelveken titkot jelent s legutoljára e motívumhoz a Therion nyúlt - ám azt kell mondjam, az Enslaved megközelítése számomra sokkal szimpatikusabb és elragadóbb. Mint az Isan, itt is fél perces kivárással kezdenek majd vágnak bele az Entroper elementáris erejű riffjébe. Engem már ezzel a fél perccel megvettek, mert ennyire kegyetlen és szép részt utoljára az Anthems To The Welkin At Dusk korongon hallhattunk - igaz, az Enslaved egyáltalán nem szolgaian másol, nagyon is modern értelmezését adja az előző évtized hagyományainak. A nyitó szám egyébként számos különböző részből áll és mesterien illesztették össze az északiak ezeket.
Az ezt követő s klipet is kapott Path To Vanir újabb arzenált vonultat fel, ezúttal többet merítve a csapat death gyökereiből, valami csodás középrésszel megtámogatva. Számomra a címadó szám az igazi nonplusultra, hát erre már az is felkapja a fejét aki sose hallgatott korábban ilyen zenét. És így tovább sorolhatnám a szerzeményeket egytől-egyig, maradjunk annyiban, roppant magas színvonalú az összes.

Ami a Ruunt kiemeli az eddigi Enslaved anyagok közül az a végig magas színvonal mellett a változatosságra ügyelés és a kiváló kompozíciók. Egyrészt elég egyedien szólalnak meg, legalább annyit tanultak a Neurosis jelezte amerikai vonalból mint amennyit a norvég színtéren szereztek az elmúlt évek alatt, másrészt nem szégyellnek progos, komplexebb, olykor félakusztikus részek után paraszt metal riffel folytatni dalaikat. Ez valami olyasmi, amikor étteremben töltött füstölt lazac és pezsgő után kíméletlen vodkázásba kezdenek egy halászhajón az Északi-tengeren.

Jut eszembe, régebben az Enslavedet viking metal jelzővel illették. Azóta a csapat csak közvetve, utalásokban folytatja a hagyományt - nincs itt 793 Lindisfarnei vérengzés, kérem. Ugyanakkor nem tudok rajtuk kívül még egy bandát a teljes metal színtéren, akinek ennyire vizuális, ennyire természeti lenne zenéje. Aki egyszer állt egy fjord szélén 300 méterrel a tengerszint felett, az pontosan tudja, mire gondolok. Bár zenét nem lehet megmérni és erre pont az az Enslaved a legjobb példa, most legalább két, ha nem három Grammyt érdemelnének a Ruunért. Mestermunka.