|
Necromantia - Scarlet Evil Witching Black (re-release)
Nyihí, nyaú - szakadt fel belőlem az artikulálatlan röhögés (olyan, amilyet az Indul a bakterházban a csépai kupec is előszeretettel hallatott), amikor a legutóbbi postabontáskor megláttam a fenti borítót. A Necro Manci és Necro Manfréd vérszópóvá történő átvedlését megörökítő névtelen művész alkotása felett azonban nem szórakozhattam sokáig. A borítékban ugyanis további három Necromantia CD lapult, hasonlóan szánalmas kontármunkába csomagolva. Elborzadtam: mi van akkor, ha olyan hitvány a zene, mint a borító? Mert egyen végigkínlódom magam, de a négy azért sok lenne egy kicsit.
Gondolkodtam, hogy időrendben haladjak-e a négy opus ismertetésekor, de úgy döntöttem, hogy nem így teszek, jöjjenek inkább abban a sorrendben, ahogy a kezembe kerültek, így hát a Scarlet Evillel kezdem. Az album az 1989-ben alkult görög black metal csapat második teljes hosszúságú anyaga volt, s 1995-ben, a norvég black metal második hullámának tetőzése idején jelent meg. Hogy most újra kezünkbe vehetjük, annak oka az, hogy a Black Lotus digitálisan remaszterizálva (és új borítóval) 2005-ben újra kiadta a Necromantia régi anyagait, amelyek annak idején az Osmose-nál láttak napvilágot.
Információim szerint a Scarlet Evil a banda nagy dobása, ezen alakították ki saját hangzásukat, egyben ezzel a lemezzel eveztek sötétebb, misztikusabb vizekre. Ez majd kiderül, ha meghallgattam a többit is, az viszont tény, hogy egy innovatív zenekar sötét hangulatú és különleges zenéje került a kezembe. Bár Magus Wampyr Daoloth vokálja nem emelkedik ki a nagy átlagból, az album hangzása összességében mégis igen jellegzetes, sokkal egyedibb, mint amivel a black metal bandák többségénél találkozhatunk. Súlyos és mind hangulatát, mind tempóját tekintve széles spektrumot lefedő anyag: a repertoár a büntető és kaotikus részektől, az epikus középtempókon keresztül, a szomorú és lassú témákig terjed. Az album karakterességének további letéteményese a sok hátborzongató szintetizátoros rész, továbbá a hangszerekkel való kísérletezés, ami merész húzásnak számított abban az időben: hallhatunk akusztikus gitárt, az Arcane Light Of Hecate-ban pedig szaxofont. További unikum, hogy ritmusgitár helyett Baron Blood (Vérbáró - nyihí, nyaú) egy erősen torzított nyolc húros basszgitárt használ, ami a szokvány black metal soundtól teljesen eltérő vastag, durva vibrálást ad a zenének, amelyen egyébként heavy metalos hatások is érezhetők, különösen a gitárszólóknál.
Summa summárum, kezdeti ijedtségem alaptalan volt, hiszen az album úgy tele van különleges és érdekes ötletekkel, mint a borítón a vámpírcsaj csöcsei szilikonnal. Kellemesen csalódtam, jól szórakoztam, csak ez a fránya borító ne lenne. Nyihí, nyaú...
1. Devilskin
2. Black Mirror
3. Pretender To The Throne (Opus I: The Userper'S Spawn)
4. The Arcane Light Of Hecate
5. Scarlet Witching Dreams
6. The Serpent And The Pentagram
7. Pretender To The Throne (Opus II: Battle At The Netherworld)
8. Spiritdance
9. Demon's Whip (Manowar Cover)
|
