Fezen Fesztivál – 2012. augusztus 2-4., Székesfehérvár, MÁV pálya
[2012-08-08] - heavymetal.hu

Néhány nappal a Hegyalja fesztivál után egy másik nagyszerű, régóta izgató rendezvényre nyílt alkalmam ellátogatni, a Fehérvári Zenei Napokra, azaz a Fezenre, melynek Székesfehérvár adott otthont, immáron tizenhatodik alkalommal. A korábbi évekhez képest mindenképp fémesebbre sikerült összeállítani a fellépők listáját, hiszen ez idáig a hazai underground formációk mellett nemzetközi dallamos metal és hard rock bandák jelentették a fő attrakciókat, klasszikus metal, rock és blues előadókkal vegyítve. 2012-ben azonban – a rivális feszteket figyelembe véve parádés húzásként – a mindenkori thrash metalra helyezték a hangsúlyt a szervezők, s eredményes munkájuknak hála, három év után ismét koncertet adott a magyar közönségnek a lassan istenné avanzsáló Machine Head, és a „Bigger 4”-ba kívánkozó Testament, továbbá alig több, mint egy esztendő után Európa legjobb thrash zenekara, a Kreator. Nagy névnek számított a Sepultura, a Sabaton és a Korpiklaani is, de a lényeg – a zene tekintetében – nyilván az előbbi három horda volt.

A relatíve csendes nulladik napon nem voltam jelen, viszont remélem vannak jó páran kedves Olvasóink közül, akik megtekintették a káprázatos Al Di Meola koncertjét, mert azt az embert egyszer az életben minden zenefanatikusnak látnia kell! Kötelezőnek számított a Leander Rising, a RATM Tribute, a Magma Rise műsora, és aki bírta a gyűrődést, annak a Hollywood Rose bulija is.

2012. augusztus 2.

Számomra a 2012-es Fezen a Subscribe jól ismert dalaira való bólogatással kezdődött. A setlist nem sok meglepetéssel szolgált, mivel a szerencsére igen sűrűn koncertező brigád gyakran cserélgeti a program egy-egy részét. Természetesen felcsendült a Crowd Of The Nobodies, a Kiss And Kill Your Boyfriend és a The Devil Take The Hindmost is a kettes lemezről, emellett a banda előadta a Highfly-t a debütről, és a hallgatóság nagy örömére a tavaly megjelent Bookmarks korong nótáit is szép számban elővették.
A Bitter Boundary mellett minden bizonnyal az elmaradhatatlan Álomtégla is nagyot ütött a maga módján, ám utóbbi tételt sajnos már nem hallottam, ahogy a ráadásban elhangzott, egyik legtökéletesebb Subi szerzeményről, a Between Heaven And Her-ről is lemaradtam.

A magyar metal underground legjavát felvonultató sátor felé vettem az irányt, hogy belekóstoljak az énekesváltáson átesett, Concord The World című, friss lemezét népszerűsítő Insane bulijába. Utoljára 2010-ben, Bálinttal a mikrofonnál láttam a hordát. Akkor csalódást okoztak, szörnyen unalmasnak hatott produkciójuk. Az új korong trailerét hallva azonban fellelkesültem, és ismét bizalommal közelítettem a brigádhoz. Sosem voltam „őrült” rajongó, így csupán a konferált szerzeményeket tudom cím szerint, melyek közt szerepelt a City Of Havok és a táncolásra ösztönző Lighthouse is az idei albumról. Lendületes, tökös, ízlésesen színezett nóták ezek, csak úgy, mint a meglehetősen kurta anyag zöme.
Számomra akár megbotránkoztatóan modern is lehetne a cucc, de nagyon ügyesen összerakott, izgalmas dalokról lévén szó, lelkesen végigugráltam a buli nagy részét. Az új dalnok, Tóth Bertalan abszolút meggyőzően szerepelt, mind a dallamos, mind a durva témákban megállta a helyét.

Hamarosan a fesztivál egyik legfontosabb előadója következett, a Testament, ám előtte még villámgyorsan bejártam a helyszínt, megkóstoltam a későbbiekben leginkább bevált kaját, a kenyérlángost (melynek hosszú ideje nagy híve vagyok), és benyakaltam pár változó hőmérsékletű folyékony kenyeret. A felhőtlen nézelődést a rendezvény teljes ideje alatt beárnyékolták számomra az állandó, rettentően ingerlő összetételű por okozta allergiás rohamok, viszont fél kilenckor minden bajom tovaszállt, hiszen színpadra lépett a Bay Area Thrash egyik legnagyobb alakja! A Testament néhány órával korábban dedikálást tartott a helyszínen. Úgy tűnt, azóta maradéktalanul sikerült kipihenniük az esetleges fáradalmakat. Négy év után új lemezzel örvendeztettek meg bennünket Eric Peterson-ék. A Dark Roots Of Earth dalai a személyes kedvenc The New Order korong számaival vegyesen uralták a koncert első felét. A New Order / The Preacher és a Native Blood / True American Hate páros egyaránt hatalmasat ütött. A hangzásban volt némi kivetnivaló: szerintem az ének nagyon egybefolyt a gitárokkal. Ezzel együtt is kivehető volt, hogy a legyőzhetetlen Chuck Billy ma is úgy bömböl sajátos orgánumával, hogy beleremeg a föld, a fémzenéhez hosszú kalandozás után visszatalált Alex Skolnick pedig olyan szenvedéllyel és tökéletesen gitározott, amilyet ritkán látni. Eggyé vált hangszerével, és azt a benyomást keltette, mi szerint ő már sosem hagyja abba a játékot.
Nagyszerű harmóniákat és szólójátékokat produkált a két bárdista, akiknek megbízható alapot szolgáltatott a ritmusszekció, vagyis Greg Cristian bőgős és a számtalan formációban megfordult Gene Hoglan dobos. Ezen a napon másodszor fordult elő (a Lord műsorán történt először), hogy teljesen elcsendesedtek a hangfalak. A kínos perceket a zenekar bíztatásával múlattuk, majd ismét rendes hangerővel következett néhány tétel – Practice What You Preach, Over The Wall (a debütről!). Egy levonulást követően pedig a zenekar „Free Randy” lobogókkal tért vissza a deszkákra, és elképesztően nagyot zúzott a D.N.R., 3 Days In Darkness, The Formation Of Damnation dalok képében. A háttérvászon az új album borítójának szürkeárnyalatos változatából állt, amelyen ötletes színvariációkat mutattak be a világosítók.

Hadean


Katasztrófálisan alakult az egész napom, mert mások bénasága és hozzá nem értése miatt nem jött létre a buli előtti Machine Head interjú – pedig elég bevállalós kérdésekkel készültem, meg amúgy is hónapok óta vártam már a nagy pillanatra. Ettől még persze izomból téptem le Fehérvárra, hogy láthassam azt a zenekart, amely képes volt az utóbbi évek - számomra - legjobb lemezét, az Unto The Locustot összehozni. Az I Am Hell (Sonata In C) – Old – Imperium trióval színpadra lépő banda annyira tökéletesen tisztán, arányosan és gyönyörűen szólt már az első pillanattól kezdve, amit csak nagyon-nagyon elvétve látni. Hozzáteszem, a hangzás mellett a látvány is isten volt: az adott dalhoz, sőt annak egyes részleteihez is tökéletesen ki volt találva mind a vetítés, mind a színpadi lámpák világítása. A zenekar programja amúgy szerencsére az utolsó két albumra épült (a fentebb említetteken kívül csak a Declaration/Bulldozer, a Ten Ton Hammer és a Davidian voltak más korongokról). Ez márcsak azért is szimpatikus, mert nálam állatira kóser a The Blackening és az Unto The Locust lemezek komplex, technikás csapásiránya (ellenben mondjuk az ezredforduló környéki csicskaságokkal, amikor a hülye Flynn kétségbeesetten majmolta Paksi Endrét frizurában és megélhetési rockerkedésben egyaránt). Gondolom, mondani se kell, mennyire vérlázítóan jó muzsikusok vannak a csapatban: hajmeresztően összeszokottan, pontosan játszotta amúgy is összetett muzsikáját ezalatt a bő másfél óra alatt a társaság, meg persze Phil és Adam vokáljai is hihetetlen profik voltak. Ha ehhez hozzácsapjuk a dalok technikás, de tökéletes felépítését, akkor már-már komolyzenei igényességet kaptunk. Flynn amúgy lazán, viccesen konferált, bár néha kissé átment pojácába, meg amúgy is utálom, amikor valakinél előre kitaláltak a színpadi átkötő szövegek (ő például mindig „varázsolni” szokott a Locust előtt).
A Randy Blythe-os megnyilvánulása viszont szimpatikus volt (igaz, addigra már kiengedték Randyt, de a buli idején ezt még nem lehetett tudni). A másik rokonszenves húzás amúgy az volt, hogy állandóan összemosolyogtak a srácok, és időnként ugratták, heccelték egymást, ami számomra ugyanúgy a produkció része egy ilyen metal dzsemborin, mert az ilyesmiktől mindig hiteles lesz a szememben egy banda. Akárhogy is, a Machine Head az év buliját adta kérem szépen – remélem, most már nem tér le a helyes ösvényről a csapat.

Hajas


2012. augusztus 3.

A tulajdonképpeni második napot egy, az előzőnél alaposabb portyával nyitottam, és csalódottan tapasztaltam, hogy a legszimpatikusabb Fezen pólóból aznapra egy darab sem maradt, ezen felül pedig nem gondoskodtak az utánpótlásról. Az időjárás viszont a fesztivál ideje alatt e napon volt a legideálisabb: felhős ég, enyhe szél és alacsonyabbra ereszkedett porfelhő könnyítette meg a kánikulával és a lestrapált légzőszerv-rendszerrel küzdő fezenesek dolgát. A jól bevált kenyérlángos-sör kombó elfogyasztása után újfent az underground sátort vettem célba, ahol a Stonedirt izzította a hangszereket. A 2005 óta demozó horda legújabb lemeze, az Inherited Fever tavaly jelent meg, de sajnos ez idáig elkerülte a figyelmemet. A hallottak után viszont mindenképp utána nézek az anyagnak, és a brigádnak egyaránt.
A korlátozott technikai lehetőségekhez képest ultra masszív megszólalással kiállt csapat „southern-thrash-groove” – vagyis sludge – metalja igen kellemes időtöltést jelentett számomra. Fő hatásukként egyértelműen a Crowbar-t lehet megjelölni. Kirk-ék valahogy sosem találtak be nálam, ez a lelkes hazai horda viszont igazán megtetszett.

Ezután egy hosszabb társalgás következett, melyről a Kreator interjúra siettem. Ezt követően, elegáns késéssel színpadra lépett a fesztiválon legjobban teljesítő zenekar, a Kreator! „The Kreator Has Returned!” A Mille Petrozza vezér és Ventor dobos körül 2001-ben stabilizálódott felállású csapat a Violent Revolution-nél tökéletesebben nem is nyithatta volna ezt a koncertet. Nagyjából a teljes életművet felölelő, best of jellegű program következett ezután, mely egy pillanatra sem szakadt meg, nem volt technikai baki vagy visszatapsoltatás. Mille példaértékűen kommunikált a közönséggel, a hálálkodás mellett aktív közreműködésre is biztatta a szépen összegyűlt tömeget (többen voltunk, mint Testamenten, de kevesebben, mint Machine Headen vagy Sepulturán). Minden egyes nézővel érzékeltette, hogy fontos része a műsornak, és ez minden korábbi és későbbi előadónál szimpatikusabbá tette. Kérésére volt jó pár circle pit és wall of death is. Valószínű, hogy az ő lelkesítésére mozgott a legtöbbet a Fezen közönsége.
A teuton legendák a klasszikus albumokról zömében a címadókat játszották – Pleasure To Kill, Terrible Certainty, Extreme Agression. A kísérletezős korszakból az egyik legjobb nóta, a Phobia is bekerült a setlistbe, a feltámadás utáni lemezekről pedig a nyitó dal mellett az Enemy Of God és a Hordes of Chaos címadói szaggatták le a fejünket. Az idén megjelent Phantom Antichrist-ról a kötelező címadó mellett a From Flood Into Fire kétarcú varázslatát is átélhettük élőben. A záró részben egy rövid Petrozza monológ után előkerült egy ’Flag Of Hate’ feliratú zászló, majd a közönség bevonásával a hasonló címet viselő dal, az ős-Kreator nóta Tormentorba torkollva történő eljátszásával fejeződött be a Fezen leghangulatosabb és egyik legsikerültebb fellépése. A hangzást alapvetően jól eltalálták, egyedüli zavaró tényező az emelvényen csépelő Ventor túlzottan magas hangú és előre tolt lábdobja volt. Mille háttérvokál nélkül üvöltötte végig a koncertet, hihetetlen energiákat zúdítva a nagyérdeműre. Gitárteljesítménye is pazar volt, s a másik hathúros, Sami Yli-Sirniö játéka szintén. Alig várom november végét, amikor ismét hazánkba látogat a kvartett egy brutális előzenekari kíséret társaságában!


2012. augusztus 4.

Az utolsó nap tartogatta a legkevesebb izgalmat érzésem szerint. A magyarok közül egyedül az Ad Astra buliját tartottam kiemelten lényegesnek megtekinteni, de az olyan botrányosan korán került megrendezésre, hogy lecsúsztam róla. Végül is a két valamire való nagyszínpados fellépő előadását néztem meg. Elsőként a Korpiklaani-ét, akikről több jót hallottam, mint rosszat, de a mostani buli alapján kijelenthetem, többé nem megyek el a finn iszákosok koncertjére, akkor sem, ha fizetnek érte. Változatos hangszerelésű, ugyanakkor elemi dallamvezetésű dalaik az első blokkban teljességgel hidegen hagytak. A buli második felében jött néhány epikusabb, gondosabban felépített tétel, amelyekért egy kicsit talán érdemes volt végigszenvedni a show-t. Úgy tűnt számomra, hogy csak azok képesek élvezni ezt az ökörködést, akik kellő mennyiségű alkoholt fogyasztottak. Így volt ezzel az énekes/gitáros Jonne is, aki nagyjából a koncert közepére közel beszámíthatatlan állapotba került. Egyre merészebb dolgokat művelt, melyek a közönség kezén-fején állásban teljesedtek ki. Dalnoki képességei alulról közelítenek a zérushoz, showmanként viszont vannak lehetőségei – már ha van mellette valaki, aki fordít neki finnről angolra.
A többiek egyébként becsülettel tették a dolgukat. Ötük közül a dobos Matson igazán élvezetes teljesítményt nyújtott, míg a harmonikás Juho szemlátomást inkább máshol lett volna. Képtelenségnek tartom megjegyezni a finn dalcímeket (az ő esetükben erre nem is érzek semmilyen késztetést), annyi viszont bizonyos, hogy a Tequila, a Vodka és a Beer, Beer képviseltette magát a finnek műsorában. Elkeserítőnek tartom, hogy az általam látogatott koncertek közül a Korpiklaani-én gyűlt össze a legnagyobb létszámú érdeklődő(?)… Személy szerint jobban örültem volna akár egy kisebb színpados Moonsorrow, vagy Finntroll bulinak.

A szokásos bő félórás átszerelést követően a fesztivál utolsó nagy dobása, a Sepultura vette birtokba a világot jelentő deszkákat. Jómagam azon Sepu rajongók táborát erősítem, akik a banda Max Cavalera-s korszakát bírják igazán, annak is a Chaos A.D.-ig tartó szakaszát. Derrick Green érkezésével a csapat attitűdje nagymértékben megváltozott, érzésem szerint hátrányára. Ennek megcáfolásának reményében töltöttem el egy órát a brazil formáció koncertjén. Örvendetes tény, hogy mindkét korszak dalai felcsendültek, az első éra nótáit egyenletesen beillesztették a többségben lévő, Greennel felvett szerzemények közé. Az is nyilvánvaló, hogy a Max-os tételek furán szólnak egy gitárral, de azért mégis jó volt legalább ebben az előadásban, élőben hallani a Beneath The Remains, Refuse/Resist, Dead Embyonic Cells dallamait. Érdekesség, hogy még az 1987-es Schizophrenia-ról is játszott a horda, méghozzá a Septic Schizo - Escape The Void kettőst.
Mindent egybevetve, számos pozitívuma is van az „új” Sepulturának. A jelenlegi kvartett ritkán tapasztalható energiákat közvetít a közönség felé, olyan szinten, hogy azt szinte harapni lehetett a levegőből. Derrick vitathatatlan hitelességgel üvölti a világba a csapat üzenetét, ami újabb nyomós ok arra, hogy érdemes legyen elmenni egy Sepu bulira. Andreas Kisser a legellentmondásosabb eleme a képletnek: a Max utáni lemezeken lesújtóan primitív riffekkel operál, szólói viszont továbbra is ezer közül felismerhetőek. A teljes fesztivál legélvezetesebb teljesítményét (Alex Skolnick és Mille Petrozza mellett) a banda 21 (!) éves ütőse, Eloy Casagrande nyújtotta, aki káprázatosan zseniális dobos: bármit leüt, és elképesztően feszesen, pontosan játszik. Minden bizonnyal a legfokozottabb figyelemmel kísért metal dobos a világon. Mind az ő cájgja, mind a többi hangszer a Fezen legtökéletesebb hangzásával lett felruházva. A legújabb albumról, a tavaly kiadott Kairos-ról a koncert első etapjában a címadó, a Relentless, a Dialog és a Mask hangzottak el. A korábbi, Kisser vezetésével készült lemezekről is gondosan válogatott a négyes, szóval igyekeztek mindenki igényeit kielégíteni. Annyi bizonyos, hogy a Sepultura nagyszerű koncertbanda, a dobosuk valami elképesztő, de engem ezekkel az újabb kompozíciókkal nem tudtak meggyőzni.

A helyszín megközelítésével akadtak (anyagi és távolságbeli) problémák, és a túl sok por sem tett jót, összességében azonban az év legjobb fémzene-orientált fesztiválján vagyunk túl.

Hadean


Koncertfotók: Hadean