Nervecell – Dubai démonai
[2011-04-11] - dzsi

Április végén jelentkezik második nagylemezével a Dubaiban székelő Nervecell. Mivel a Psychogenocide című új album véleményem szerint igazán ütőképesre sikerült, illetve a közel-keleti régióból csak egészen ritkán bukkannak fel death metal bandák, úgy gondoltam, hogy felkeresem a csapatot kérdéseimmel, amelyekre a két gitáros, Rami Mustafa és Barney Ribeiro válaszolt – abszolút kimerítően. Már csak azért is tanulságos az interjú, mert ilyen szinten alázatos (!) és céltudatos zenészekbe sajnos csak nagyon ritkán fut bele az ember manapság, ráadásul rengeteg dologra derül fény az ottani zenei- és kulturális életről.

Első ízben esik szó rólatok az oldalunkon, tehát arra szeretnélek megkérni, hogy foglald össze néhány mondatban a zenekar eddigi tevékenységét!

Barney: A Nervecell 2000-ben alakult, így a zenekar több, mint tíz éves múltra tekint vissza; első hanganyagunkat, a Human Chaos EP-t azonban csak 2004-re sikerült elkészíteni. Akkoriban főként még csak Dubaiban voltak koncertjeink, itt a környéken viszont megpróbáltunk mindenhol fellépni, ahol csak lehetőségünk nyílt rá. Rengeteg helyre elküldtük az említett kislemezt, és szerencsére rengeteg pozitív visszajelzés érkezett rá a világ különböző pontjairól, ami hatalmas lendületet adott a további terveinkhez! Ehhez fontos tudni, hogy a Közel-Keleten nem kecsegtet túl nagy reményekkel egy metal banda megalapítása, mivel szinte semmi nincs, ami hosszú távú motivációt szolgáltatna az ilyen irányultságú tervekhez, mi azonban mindennél jobban szerettünk volna zenélni. 2008-ban, miután befejeztük az egyetemet, elérkezettnek láttuk az időt, hogy megírjuk első nagylemezünket, és ezzel feltegyük a Nervecell-t a nemzetközi zenei térképre. Természetesen nekünk is szembesülnünk kellett azzal, hogy errefelé nincs olyan média- vagy sajtóorgánum, amely megértené az efféle muzsika lényegét, így mindenképp meg akartuk mutatni az ittenieknek, hogy ha az ember elég erős hittel bír, és keményen dolgozik, akkor innen is ki lehet törni, más országokban koncertezni, és eljuttatni a zenét a világ többi részén élő metal fanatikusokhoz! Szerencsénkre pontosan ez történt a Preaching Venom című albumunknál! Szerződtetett minket a Lifeforce Records, illetve aláírtunk a CSM nevű helyi menedzsmenttel, akik lévén a Spellbind Records-hoz is bejutottunk, akik a közel-keleti kiadásról és terjesztésről gondoskodnak. Ezzel gyakorlatilag történelmet írtunk, hiszen mi lettünk az első itteni csapat, akik folyamatosan turnézhatnak, és nemzetközi szinten adhatnak ki lemezeket. Egy hatalmas, és csodálatos út megtételében volt részünk, mióta megalakult a csapat, de tudjuk, hogy nagyon sok munka áll még előttünk, amelynek következő állomása a hamarosan megjelenő Psychogenocide, illetve a jövőbeni turnék, amiket alig várunk már!

Tavaly lenyomtatok egy elég komoly Európa-turnét olyan csapatokkal, mint a legendás Suffocation, vagy a szintén feltörekvő olasz Fleshgod Apocalypse. Milyen tapasztalatokkal tértetek innen haza? Volt valami komolyabb tanulsága a koncertsorozatnak?

Barney: Elképesztő turné volt, minden este öt, más-más országokból származó banda állt a színpadon. Természetesen hátborzongató érzés volt, hogy egy olyan death metal legendával játszhatunk, mint a Suffocation, akik egyébként nagyon laza arcok. Mindig iszonyú tanulságos, ha az ember egy olyan turnéra indul, ahol minden este színpadon van, ráadásul olyan zenészek vesznek körül és figyelnek, akiknek már több, mint húsz éve ez az életük, és Te magad is az Ő muzsikájukon nőttél fel. Rengeteg a tapasztalat, és persze nagyon jó érzéssel tölt el, hogy egy ilyen léptékű feladatot sikerült teljesítenünk. Számunkra egyébként is különleges élmény Európában koncertezni, hiszen rengeteg arrafelé a valóban elkötelezett, lojális metal rajongó, akik nem mindennapi bánásmódban részesítenek minket! Összességében egy nagyon sikeres körútként tudnám leírni, rengeteg barátságos és jófej zenésszel, csodás közönséggel – reméljük, mihamarabb visszamehetünk.
Több ízben is koncerteztetek már Indiában, Dubaiban, Marokkóban, Egyiptomban és Bahreinben is. Van szerinted bármiféle lényeges különbség a rendezvények színvonalát, az elszállásolást vagy a közönséget illetően ezeken a helyszíneken, mondjuk Európához mérve?

Rami: Ahogy azt már említettük, eleinte csak Dubaiban, illetve az Egyesült Arab Emirátusok fővárosában, Abu Dhabiban játszottunk, amely rendre nagyszerűen sült el, és sikerült is kialakítanunk egy stabil rajongói bázist. Az itteni koncertek nagyon hasonlítanak a világ bármely más pontján megrendezett, nagyobb kaliberű bulikhoz, mivel Dubai egy igen sokszínű város, és a szórakoztatás az iparnak errefelé szerves, illetve kiemelten fontos részét képezi, amelyhez a nemzetközi színvonalnak abszolút megfelelő szervezés és rendezés társul manapság. Ebből a fajta profizmusból a death metal is rengeteget kamatoztatott. Mindig tudunk olyan helyszíneket találni, ahol meg lehet rendezni egy bulit, azonban ezek egyike sincs felszerelve és berendezkedve metal koncertekre, így kifejezetten erre szakosodott klubok sem léteznek errefelé. Ezt azonban valamilyen szinten normálisnak tartom, mivel még csak most kezd kifejlődni és teret nyerni a helyi metal szcéna. Szóval mi is iskolai és egyetemi tornatermekben és aulákban kezdtünk el játszani, azután jöttek a klubok és a bárok. Van viszont egy speciális rendezvény Dubaiban, a Desert Rock Festival, ami már évek óta nagy sikerrel fut, és összehasonlíthatatlan bármilyen másik fesztivállal errefelé. Az olyan bandák, mint a Motörhead, a Machine Head, a Sepultura, az Iron Maiden vagy az Opeth itt tudtak első ízben fellépni a Közel-Keleten! Hatalmas megtiszteltetés volt számunkra is, hogy már háromszor is zenélhettünk ezen a különleges fesztiválon, mert jól szervezett, tiszta, és a rengeteg szabadidős programnak köszönhetően nagyon szórakoztató is – tehát semmiben sem marad le a világ más nagy fesztiváljaitól. A közönség az Emirátusokban nagyon frankó és szenvedélyes, tele van fiatalokkal, már egészen tizenhárom éves kortól, ráadásul elképesztően sokszínű is, mivel Dubaiban rengeteg bevándorló él; folyamatosan költöznek ide az emberek más országokból, akik abszolút nyitottak a rock/metal muzsikákra. Hatalmas örömünkre szolgál, hogy több közel-keleti, és ázsiai országban is felléphettünk már, hisz nagyon keveseknek adatik meg, hogy kitörjenek ebből a régióból. Egyiptomban zenélni már csak azért is különleges élmény volt, mert ott a kormány különböző szabályozásokkal teljesen elnyomja a metal színteret (tudtommal néhány múltbéli, sátánizmusból adódó probléma miatt), de arrafelé is megszámlálhatatlan rajongó él, akik az elnyomásuk ellenére nagyon is képben vannak a bandákat illetően. A legutóbbi, Emirátusokon kívül eső közel-keleti ország, ahol jártunk, Bahrein volt, ahol azon túl, hogy teljesen megőrült a közönség, egy remekül felszerelt, rock/metal klubban játszhattunk, így nagyon jó kis vibrálás alakult ki a jelenlévők és a zenekar között. Indiába tavaly októberben sikerült eljutnunk, ami egy szédületesen nagy és érdekes ország! Három különböző városban muzsikáltunk, de a legőrültebb arcok Mumbaiban voltak! Teljesen leesett egyébként az állunk attól, hogy sohasem jártunk még arra, de az emberek mégis ismerték az összes nótánkat! Meg kell még említsem Sri Lankát is, ahol az As I Lay Dying előzenekara voltunk, és a közönség olyan hangos volt, hogy szinte magunkat sem hallottuk! Összefoglalva azt tudom mondani, hogy az Ázsiában és a Közel-Keleten élő rajongók sokkal-sokkal szenvedélyesebbek az európaiaknál, hiszen számukra a zene nem olyan könnyedén elérhető, mint felétek. Ha valamihez sokkal nehezebb hozzájutni, akkor azt az emberek még jobban tisztelik, és a végletekig rajonganak érte. Az európai közönség teljesen más tészta, mivel ott hegyekben állnak a jól felszerelt klubok, és a hét szinte minden napjára jut egy nemzetközileg elismert előadó.

Hamarosan megjelenik második, Psychogenocide című lemezetek. Kérlek, mondd el a legfontosabb tudnivalókat az album kapcsán!

Barney: Nos, a lemezt a tavalyi év során írtuk meg a turnék szüneteiben, illetve nyáron. Rami és én összejöttünk szeptemberben, Dubaiban, ahol letisztáztunk minden részletet, illetve befejeztük a félbehagyott nótákat, majd decemberben nekiálltunk stúdiózni, amikor is feljátszottuk a gitár, basszus és éneksávokat. Úgy gondoltuk, hogy mi magunk látunk el minden feladatot – Rami producerkedett –, ami szerintünk teljesen jól sült el. Rengeteg időt szántunk arra, hogy kikísérletezzük a megfelelő hangzást, és csak akkor mentünk át a lengyel Hertz stúdióba, amikor az alapokkal már teljesen elégedettek voltunk. Az előzetes elképzelésünk mindössze annyi volt, hogy egy még gyorsabb és brutálisabb lemezt írjunk, mint az előző. Mindenképpen lépést akartunk tartani a mostanában piacra kerülő korongokkal amellett, hogy megtartjuk a Nervecell kialakult hangzását. Úgy hiszem, hogy korrektül megbirkóztunk ezzel a feladattal, mivel az új nóták teljesen „naprakészek” lettek, emellett önmagukban is megállják a helyüket, anélkül, hogy a Preaching Venom-hoz hasonlítgatnánk őket. Azt viszont könnyedén kijelenthetem, hogy ezúttal egy jóval változatosabb és sötétebb hangulatú albumot alkottunk. Egyszerre sikerült technikás, dallamos és extrém zenét kreálnunk, amely emellett bizonyos szinten még eredeti is. A kedvenc dalaim egyébként az új anyagról a címadó, az Upon An Epidemic Scheme, a Shunq, és talán a Driven By Nescience.
A Nile főnök Karl Sanders is vendégszerepel a lemezen. Honnan jött az ötlet, és miért éppen Őt választottátok? Van egyébként olyan híres zenész, akit nagyon szívesen hallanál a saját korongotokon, viszont valamilyen okból nem lehetséges megvalósítani az együttműködést?

Rami: Karl Sanders egy óriási zenész, illetve énekes, és hatalmas rajongói vagyunk a muzsikájának. Mindenképp a Shunq (To The Despaired…King Of Darkness) című dalon szerettünk volna vele dolgozni, mivel ebben a szerzeményben arab nyelvű részek is vannak, ami James jóvoltából először jelenik meg nálunk. Úgy gondoltuk tehát, hogy az angol nyelvű részeket Karl énekelhetné fel, és biztosak voltunk benne, hogy nála jobb munkát senki sem végezhet ebben a tételben. A gyilkos hang mellett pedig hatalmas háttértudással rendelkezik a közel-keleti és egyiptomi kultúrákról, tehát minden szempontból passzolt a képbe. Hogy a kérdés másik részére is válaszoljak, nyilván rengeteg olyan arc van, akit nagyon szívesen vendégszerepeltetnénk a lemezeinken. Hogy egy példát is mondjak, ilyen lenne mondjuk a legendás Phil Anselmo, akinek az orgánuma elég veszedelmesen hatna szerintem a mi muzsikánkkal!

Az előző albumot a Psycroptic-ból ismert David Haley dobolta fel. Most azonban több esetben is Louis Rando nevét látom szerepelni nálatok. Már a stúdiózásnál is veletek volt, vagy csak később került képbe? Teljes értékű tagja lesz egyébként a zenekarnak?

Rami: Ismét Dave dobolta fel a lemezt, amit azért láttunk kézenfekvőnek, mert már korábban is dolgozott velünk, illetve tökéletesen átlátja a zenénk lényegét, emellett nagyon felkészült, ami a stúdiózást illeti. Fantasztikus ütős, nagyon jó ötletei vannak, ezért mellette döntöttünk. Louis is egy remek extrém metal dobos, illetve közeli barátunk is, szóval nagyon örülünk, hogy a turnékon Ő ül mögöttünk, és kisegít minket. Mivel azonban mindkettejüknek van másik bandája, és egyéb elfoglaltságai, teljesen megfelelőnek látjuk, hogy ekképp dolgozzunk velük, tehát nem teljes értékű zenekari tagokként. Egyébként Kevin Foley is kisegít minket turnékon a francia Benighted-ből, aki szintén első osztályúan végzi a dolgát. Évek óta ezt a formulát követjük, teljesen megszoktuk, és valószínűleg a jövőben is így állunk majd hozzá ehhez a kérdéskörhöz, mert számunkra maximálisan megfelelő.

Szerinted mik azok az érvek, ami miatt minden death metal rajongónak érdemes meghallgatni a Psychogenocide-ot?

Rami: A lemezen nagyon jó egyensúlyt alakítottunk ki a brutális death, és a lendületes thrash elemek között. Szép számmal akadnak technikás, progresszív és dallamos momentumok is, illetve a közel-keleti melódiák becsempészésével próbáltunk egy kis egzotikus ízt is adni a nótáknak. Eléggé sötét hangulatú részek is akadnak, ami nagyon természetes módon fordult ki belőlünk a dalszerzés során. A direktebb groove-ok is fontos szerepet kapnak, hogy az emberben gyorsan beinduljanak a fejrázó-reflexek hallgatás közben.:) A szólómunkánál leginkább arra ügyeltünk, hogy fülbemászóak, és könnyedén megjegyezhetőek legyenek. Azt tudnám mondani, hogy egy korszerű elegyét sikerült megalkotnunk az old school death metalnak és a thrash modernebb válfajának. Szerintem a fentiek miatt sokan találhatnak a lemezen számukra élvezetes nótákat.

Mennyire nehéz egyébként felétek egy death metal zenekarnak komolyabb lehetőségeket kapni, és koncerteket szervezni?

Rami: Dubaiban jóval egyszerűbb, mint a Közel-Kelet más országaiban, mivel a törvények és az állami szabályozások abszolút lehetővé teszik a metal koncertek szervezését. Néhány környékbeli államban a metal rendezvények teljességgel be vannak tiltva. Általánosságban akkor tudsz jól működő bulikat összehozni, ha az összes részfeladatot a kezedben tartod, és minden apróságra Te magad figyelsz oda. Főleg ilyen formában tudtunk profi koncerteket csinálni az elmúlt nyolc-kilenc évben – nevezhetjük akár DIY attitűdnek is. Mostanság egy kicsit már kezd megváltozni a helyzet, mert végre akadnak olyan promoterek, akik a kezükbe veszik a dolgok irányítását, aminek őszintén örülünk, hisz a világ más kontinensein régóta így zajlik az ilyesmi. Viszont vannak hátulütői is a dolognak. Egy lényegesen professzionálisabb rendezvény természetesen magasabb fokú szervezést, marketing költségvetést, satöbbit igényel, illetve egy metal buli esetében plusz anyagi terheket is a promoter számára, mivel itt az Emirátusokban az ilyen koncertekhez külön engedélyek, állami jóváhagyások kellenek, hogy a bandák színpadra léphessenek, ami egy halom papírmunkával is jár emellett. Nyilván ehhez még hozzájönnek a helyszín és a hangtechnika bérlésének a költségei, ami szintén egész magasra tud rúgni. Még egyszer mondom, hogy ez a sok plusz meló és költség azért adódik, mert nincsenek kifejezetten metal koncertekre alkalmas klubok. A promoter általában felkeres egy bárt, kocsmát vagy egy klubot, ahol szerződést köt a tulajjal, hogy megrendezhesse a bulit. Európában mindez lényegesen másképp fest, hiszen léteznek kifejezetten ilyen céllal üzemelő helyek, ahol van állandó hangosítás, színpad, backstage, tisztálkodási lehetőség és miegymás. Errefelé a legtöbb hely csak kommerszebb, esetleg playback-es produkciókra van felkészülve alaphelyzetben, de annak is örülünk, hogy legalább ezekre lehet minimálisan alapozni, még ha rengeteg is a többletköltség.
Ha már itt tartunk, szerinted mi az öt legjobb és legrosszabb dolog az Egyesült Arab Emirátusokban?

Rami: Legjobb:
1. A világ minden pontjáról találkozhatsz itt emberekkel.
2. A város állandó pezsgésben van, és teljesen mindegy, hány óra van épp, mindig találhatsz magadnak elfoglaltságot.
3. A Közel-Kelet többi országához viszonyítva az EAE és Dubai a legnyitottabb gondolkodású.
4. Abszolút biztonságos lakhely.
5. Rengeteg 0-24-es étterem van, és nagyjából minden nemzeti konyha képviselteti magát.
Legrosszabb:
1. Van egy Sharjah nevű régió az Emirátusokban, ahol a hosszú hajú, piercinget viselő, tetovált srácokkal a rendőrség eléggé mostohán bánik. Ha épp olyanjuk van, iszonyúan megverik őket, még a hajukat is simán levágják az utca kellős közepén, és a hatóságok szerint ez teljesen normális, elfogadható dolog!
2. Nincs egyetlen önálló metal klub sem.
3. Nincsenek érdekvédelmi szakszervezetek a munkások számára.
4. A Taxi tarifák oltári magasak, egy büdös nagy vicc az egész.
5. Az emberek errefelé nagyon anyagiasak, divatorientáltak; mindennél fontosabb nekik, hogy birkaként kövessék az aktuális trendeket, ahelyett, hogy megpróbálnának egy kicsit önmaguk lenni.

A témánál maradva: tudnál kicsit részletesebben mesélni a kultúrátokról, illetve Dubairól és környezetéről? Engem nagyon érdekelne, mivel innen a világ egy eléggé zárt és elszeparált szegmensének tűnik az a régió. Az igaz egyébként, hogy a hatalmas, szinte egyedülálló fényűzés mellett, amit a TV-ben látni, erőteljesen jelen van a nyomor és a szegénység is Dubai külsőbb területein?

Rami: Valójában mindannyian más országból származunk. James (ének/bőgő) libanoni, Barney indiai és portugál felmenőkkel rendelkezik, én pedig jordániai vagyok. Barney az egyetlen, aki Dubaiban született, James és én tanulni jöttünk ide. Mindannyiunknak más tehát a kulturális háttere, viszont – mivel ez egy minden téren bámulatosan sokszínű hely – rengeteget tanultunk az itteni, és más kultúrákról is. Általánosságban a Közel-Kelet országaira nagyon gazdag történelmi és kulturális háttér jellemző, emellett ez egy sokkal modernizáltabb régió, mint azt a legtöbben gondolják; a kialakult, félrevezető tévhitekért leginkább a média okolható. Barney szempontjából Indiára ugyanúgy elmondható a magas fokú diverzitás, és a nagyon hosszú időre visszanyúló, érdekes és szerteágazó történelem, ezért külön örültünk, amikor 2010-ben odautazhattunk, és a saját szemünkkel is megtapasztalhattuk ennek a csodás országnak a szépségeit. A kérdés másik részét illetően úgy gondolom, hogy nem csak errefelé jellemző, hogy kőgazdag és mérhetetlenül szegény emberek élnek egymás mellett – bármerre is járunk, mindenhol könnyedén észrevehető ez a szélsőséges ellentét. A szövegeinkben amúgy gyakran előkerülnek a világ igazságtalan egyenlőtlenségei, illetve, hogy szerintünk miként lehetne ezen változtatni. Végeredményben azonban azt mondhatom, hogy nagyon büszkék vagyunk arra, hogy a világ ezen részén játszhatunk extrém metalt, és magasra tarthatjuk a Közel-Kelet metal szcénájának zászlaját!

Van bármiféle pozitív vagy negatív kicsengésű véleményed az Egyiptomban nemrégiben befejeződött, Líbiában pedig még mindig zajló felkelésekről? Csak azért kérdezem, mert Ti azért jóval közelebb vagytok ehhez az egészhez, mint mi, akik csak a sajtóból értesülnek az aktuális történésekről.

Rami: Kezdetben nem is akartam elhinni, amikor első ízben megtörtént ez Tunéziában, majd Egyiptomban, aztán Líbiában, és sok más közel-keleti országban. Mindegyik példa azt mutatja, hogy mekkora erő rejlik egy forradalomban, illetve, hogy milyen hatalmasra törhet a nép akarata, ha gyökerestől meg akarja változtatni az aktuális rendszert. Úgy gondolom, hogy mindegyik említett országnak megvannak a saját problémái az ottani rezsimekkel és kormányokkal, de összességében boldog vagyok, ha azt láthatom, hogy az ottani emberek felkelnek, és harcolnak a saját igazukért, az elnyomás ellen, amíg egy élhetőbb, jobb hellyé nem válik a hazájuk. Rengeteg ember él évtizedek óta nyomorban és elnyomás alatt, csak azért, mert a vezetőik mindent maguknak akarnak, a népnek pedig semmit sem adnak cserébe. Ez a legfőbb oka annak, hogy ezek a forradalmak kitörtek. Csak remélni tudom, hogy minél kevesebb vérontással oldódnak meg a dolgok.
Hétköznap amúgy mivel foglalkoztok a zenélésen kívül? Van polgári állásotok?

Barney: Az utóbbi időben már mindannyian főállású zenészek vagyunk, a szabadidőnkben legtöbbször bárokban lógunk, moziba járunk, esetleg átugrunk a haverokhoz bulizni vagy dumálni egyet. Sok időmet töltöm egyébként annak komolyabb megfigyelésével, hogy miként zajlik a szórakoztatás a legkülönbözőbb szinteken, és próbálok minél életképesebb stratégiákat kidolgozni arra, hogy miként lehetne ebbe az egész iparágazatba szervesen belecsempészni az extrémebb élő zenéket. Amikor nem turnézunk, mellékállásban egy helyi lemezkiadónál dolgozom amúgy, Rami pedig hangszerüzletet üzemeltet Quatarban.

Vannak olyan irányelveid, amelyeket a mindennapi életben követsz, és alapjaiban meghatározzák a gondolkodásmódod?

Barney: Úgy bánj másokkal, ahogy szeretnéd, hogy Ők is bánjanak veled…

Ha egy híres történelmi személyiség lehetnél, kit választanál?

Rami: A világtörténelemből igazából senkit sem tudnék őszintén kiválasztani, viszont ezzel szemben nem lehetek eléggé hálás édesanyámnak és édesapámnak, hogy addig rugdosták a seggem, amíg az nem lettem, aki ma vagyok!:)

Hogyan jellemeznéd a zenekar tagjait?

Rami: Szeszélyesek, tehetségesek, viccesek, véletlenszerűek.

Vannak komolyabb dalszerzési vitáitok, vagy általában hasonló hullámhosszon gondolkodtok?

Barney: A legtöbb esetben mindannyian ugyanazon az irányvonalon vagyunk zeneileg, de persze mindig izgalmas újdonságokat kipróbálni, és az efféle ötleteknek is megpróbálunk kellő teret adni. Időről-időre vannak azért vitáink, de ez elsősorban abból adódik, hogy rengeteget foglalkozunk és törődünk a muzsikánkkal, aminek 100%-ig kielégítőnek és elfogadhatónak kell lennie mindannyiunk számára. Ha ez nem valósul meg, akkor kikukázzuk az adott ötletet, és addig pöcsörészünk, ameddig olyanná nem sikerül formálni a dolgokat, amire kivétel nélkül büszkék lehetünk.

Mi a véleményed a ’90-es évek klasszikusabb death metaljáról, és napjaink modernebb death metaljáról? Össze tudnád hasonlítani a két érát? Kik a legnagyobb kedvenceid egyébként az említett korszakokból?

Barney: Nos, elég egyszerű különbséget tenni a két éra között: a ’90-es évek death metal bandái még igaziak, valóságosak voltak! Nem voltak különféle trükközések a háttérben, egy az egyben azt kaptad, amit játszottak. Autentikus volt, brutális és minőségi; elég csak az olyan csapatokra gondolni, mint a Morbid Angel, a Death, a Suffocation, a Bolt Thrower, a Dismember, satöbbi. A mai zenekarok már-már röhejesen jól és profin szólalnak meg a lemezeiken, az élő produkciójuk viszont sok esetben katasztrofális, ami pedig a fentiek tükrében még nagyobb csalódást képes okozni. Szerintem a death metal eredetileg cseppet sem erről szólt! Tetszik, vagy sem, de ez nem egy trend. Fontos azért megjegyeznem, hogy manapság is akadnak nagyon erős zenekarok, ilyen például a Necrophagist, a Bloodbath vagy a Job For A Cowboy.

Számodra mi volt eddig a legnagyobb elismerés, amit zenekarként kaptatok?

Barney: Azt hiszem, a Wacken Open Air-es fellépésünk volt a karrierünk eddigi csúcspontja. Emlékszem arra, ahogy nyálcsorgatva néztük a fesztiválról készült videokat, és arra is, ahogy mindenki azt hajtogatta, hogy ha igazi metal arc vagy, legalább egyszer az életben ott kell lenned, és meg kell tapasztalnod! Ennek fényében képzelheted, hogy mekkora megtiszteltetés volt számunkra, hogy egy ilyen méretű, és hírnévvel bíró fesztiválon szerepelhetünk. Továbbá az a tény is őrületes volt, hogy ugyanabban az évben lehetőségünk nyílt fellépni a Rock Am Ring-en és a With Full Force-on is.
Megéri zenésznek lenni 2011-ben a Ti szinteteken? Mi az, ami mellette szól, és mi az, ami ellene?

Rami: Igen, megéri! 2011-ben végleg eljött az ideje annak, hogy a zenészek keményen dolgozzanak, gyilkos muzsikát írjanak, turnézzanak, és támogassák egymást! Mindenképpen a dolog mellett szól, hogy hatalmas támogatásban részesül manapság a zene, az extrém metal műfajok pedig ismét virágkorukat élik. Nagyon jó helyzetben van a death metal, a thrash, és sok egyéb fajsúlyosabb irányzat, emellett manapság bármelyik fiatal simán megtanulhat gitározni, inspirációt gyűjthet a Youtube-ról, a Guitar Hero-ból. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt cseppet sem volt ilyen egyszerű a helyzet. Emellett viszont sajnos negatívumként felemlegethető az is, hogy hiába van jóval könnyebb dolga mindenkinek, nem érződik, hogy bármennyivel is több tehetség, vagy eredetiség szorulna a zenékbe. Csak remélni tudom, hogy a mostani, fiatal generáció a lehető legtöbb energiát fogja belefektetni a zenei fejlődésébe, és nem csak másokat akarnak majd majmolni, akik valójában nem Ők maguk.

Végezetül: mik a további terveitek a 2011-es évre? Ha van valami, amit nem kérdeztem meg, de fontosnak érzed elmondani, ne habozz!

Barney: 2011-ben minél többet szeretnénk úton lenni és koncertezni, játszani a friss lemez dalait, amelyet májusban kezdünk meg Ázsiában, ezt követően pedig átmegyünk Európába is. Szervezés alatt áll, hogy az év vége felé kijuthassunk az USA-ba is, és ott is megmutathassuk magunkat a rajongóknak. A magyar Nervecell híveknek pedig azt üzenném, hogy őszintén alig várjuk, hogy a Ti gyönyörű országotokba is lehetőségünk nyíljon eljutni a közeljövőben. Mi mindenképpen akarjuk a dolgot, tehát csak idő kérdése az egész. Addig is, maradjatok hűek önmagatokhoz!.

dzsi


Belehallgatáshoz itt a Myspace-es oldaluk.