Ne állj be! (merengő)
[2011-01-17] - Hajas

Furcsállom, emberek mennyire ki tudnak fordulni önmagukból az idő múlásával. Emlékszem, tiniként milyen elszántan lázadoztunk akkori cimbijeimmel minden nyárspolgári vadbaromság ellen, és hogy hú, mi soha nem fogunk "beállni a sorba". Együtt metalkodtunk, meg úgy általában véve is: totál ugyanúgy láttuk a világot. Aztán az Élet úgy hozta, hogy elmaradoztak ezek a kapcsolatok. Nyilván bájosan naívnak, sőt taknyos kis hülye gyereknek látom akkori önmagamat, de nagyon sok mindent ahhoz hasonlóan látok a világban ma is. Amikor viszont évtizedekkel később meglátom az akkori haverokat (mondjuk valami közösségi oldalon, amiket amúgy utálok), eldobom az agyam. Nem értem ugyanis, miért színészkedik, vagy fordul ki totálisan magából szinte mindenki csak azért, hogy ne nézzék hülyének a családban, a munkahelyen, vagy kedvenc hétvégi teke klubjában.

Máshol is hasonló dolgokat látok: ha például lemegyek egy koncertre, öregnek érzem magam a sok tini, vagy korai huszonéves között – akikről tudom, hogy pár év múlva szinte kivétel nélkül már egész máshol lesznek. Nekem is sok minden történt a magánéletemben akár 2010-ben is, nemhogy tini korom óta, de képtelen vagyok lemondani például metal újságírói szenvedélyemről, amihez ugyan továbbra sem értek (lassan 11 éve vagyok bénácska, ámbár lelkes amatőr), de még így is ezerszer kreatívabb és izgibb ezt csinálni a melómon kívül (vagy sumákban akár ott is), mint TV-zni, plázázni, netán házasságot törni, szóval ahogy a velem ellentétben rendes emberek szokták eltölteni a szabadidejüket. Ahogy egyik nagy kedvencem, a Sick Of It All is mondja egy számában: „don’t join the crowd!”

Szerintem rengeteg olvasónk tud azonosulni azzal az "idegen vagyok" érzéssel, amikor a melóban, vagy suliban arról beszélgetnek a többiek, mi volt tegnap este a TV-ben, vagy mi történt Géza facebook oldalán, netán "milyen cuki az új telód!" Ennél is extrémebb eset, amikor a munkahelyemen - mert természetesen nem a heavymetal.hu-ból élek - rácsodálkoznak első ránézésre teljesen normálisnak tűnő emberek a déli zászlós baseball sapkámra. Döbbenten bámulják, majd meg is kérdezik, hogy egy hozzám fogható nagy rocker (sic!) hogy lehet ekkora - dobpergés- X-Faktor rajongó. Tudom, mennyire hihetetlen, de nem egy, és nem két ilyen esetben volt már részem. Jobb helyeken szerintem lelövik az ilyeneket, de hát egyrészt a világ nem jó hely, másrészt azért mégiscsak ők a többség.
Inkább nézzenek különcnek, nagyképűnek, vagy egész egyszerűen csak full extrás kreténnek, mintsem hogy eljátsszam azt a játékot, ami nem az enyém. A tisztesség kedvéért persze elmondanám, hogy kicsit hangzatos, amit most itt előadtam, hisz az ember egy bizonyos fokig köteles idomulni a környezetéhez - hacsak nem akarja kirúgatni magát. Meg úgy egyébként is: van annyi szíve, hogy nem mondja azt egy többfős társaságnak, hogy "bocs, de ha tényleg akarjátok tudni: azért nem megyek a céges buliba, mert katasztrófálisan átlagosak vagytok számomra, és borzasztóan untatnak a hozzátok hasonló, lineáris gondolkodású gyökerek". Ráadásul milyen jogon döntené el bárki is, hogy ez valóban így van, nem pedig a többség látja jól a dolgokat. Az viszont hétszentség, hogy nem fogok előbb igazodni a világhoz, mint vica versa, pláne hogy igazi boldogságot szerintem nem adhat a másokhoz való idomulás. Az viszont igen, ha megtalálod a saját utadat.

Hajas