Hegyalja Fesztivál - 2010. július 16., Tokaj – Rakamaz
[2010-07-20] - Angol

Több évnyi halasztgatás után végre sikerült eljutnom hazánk egyik legnagyobb fesztiváljára, a tokaj-rakamazi Hegyaljára. Örömöm persze annyira nem volt felhőtlen, akár csak a nyári égbolt. Tokaj utcáin kihelyezett hőmérők a 40 fokokkal ijesztgették az arra járó fiatalokat. Viszont a rekkenő hőség ellenére egy olyan buliban volt részem, amit egy könnyen nem fogok elfelejteni.

Tokaj városa igazán kellemes benyomást hagyott bennem, annak ellenére, hogy úton-útfélen illuminált állapotban dülöngélő fesztiválozók rontották az összképet. Sajnos a társaságok nagy része nem a világhíres minőségi borokért érkeztek ide, csupán az eszetlen lerészegedésért. Ezt sohasem tudtam megérteni, hogy ha valaki kicsengeti a súlyos pénzeket a fesztiválbelépőért, akkor miért piál be úgy, hogy nem emlékszik a koncertekre. Sebaj, biztos én öregedtem már ki ebből. Egy szó, mint száz, a kisváros gyönyörű, érdemes egy kirándulás alkalmával is ellátogatni oda.

A fesztivál maga pedig a Tokaj tőszomszédságában található Rakamazon került megrendezésre (egy helyi barátom kötötte a lelkemre, hogy ezt megjegyezzem). A hídon áthaladva az ember egy futó pillantást vethet a hömpölygő sártengerre, amit Tiszának hívunk. Zavaros vizek ide vagy oda, ebben a melegben még így is csábítóan hömpölygött az öreg hűs vizű folyó. Miután sikeresen bejutottam a fesztivál területére, és nyakamba akasztottam a hőn áhított „press pass”-t, elkezdtem számolni a perceket, hogy mennyi idő van hátra, hogy találkozhassak egy interjú erejéig a rock ’n’ roll ikon Lemmyvel. Nos, gondoltam, addig agyoncsapom az időt mindazzal, amit a Hegyalja tud nyújtani minden kedves látogatónak. Volt itt testfestéstől kezdve karaoke és Guitar Hero verseny, stand up komédiázás és egy „katapult” elnevezésű szerkezet is. Az utóbbi ördögi masina sajnos áldozatot is szedett egy 21 éves srác személyében, aki a pénteki napon balesetet szenvedett ezen a konstrukción és kórházba kellett sietni vele. Reméljük, azóta már jobban van.

Az első metal megmozdulás, amire beértem a Jim Beam színpados (ami végül is a „metal sátorként” funkcionált) Cadaveres buli volt. Bevallom, hogy soha sem voltam a banda hű követője, de a sátras szaunában sikerült megmozgatniuk a népet. Nagyon ütöttek az olyan dalok, mint az Elixir, a Seventh Heaven, a Soul Of A New Breed vagy a Nadie. A lelkes zenekar még egy szép nagy mosh pit-et is teremtett a közönségben, szóval remek hangulatú kis bulit csaptak. Igaz, hogy nem lettem ezután sem egy „habzó szájú” Cadaveres fanatikus, viszont a zenekar koncertteljesítménye előtt megemelem a kalapomat. Mivel nemcsak az időjárás, de a zúzós témák is befűtöttek, a szervezőknek hála két ipari méretű ventilátor gondoskodott a sátor hűtéséről. Így most már nem az első sor vagy a „pogó kör” lett a hőn áhított terület egyesek számára, hanem a légkondi közvetlen környezete.

A Neck Sprain hordáját közel 10 évvel ezelőtt láttam utoljára, így kíváncsian vártam, hogy ennyi idő elteltével egymásra találunk-e ismét. Kellemesen csalódtam a csapatban, hiszen egy remek műsort kaptunk az arcunkba, igaz néhol sántított a produkció. Áron Andris poénkodásai néha balul ütöttek ki (itt a közönség „megröfögtetésére” irányuló próbálkozását értem), viszont amikor zúzásra és pogózásra bíztatta a megjelent nagyérdeműt, akkor bizony figyelmes fülekre talált. Például az egyik dal előtt egy „képzeletbeli mosh pit”-et kért a közönségtől, és a kedves egybegyűltek egy „valódival” örvendeztették meg a rasztás frontembert. Nagy adag Panteraval nyakon löttyintett muzsikájuk sok embernek, köztük nekem is bejött.
Egyedüli negatívumként talán a hangzást tudnám felhánytorgatni, de ez a fesztiválokon megszokott dolog. A rajongótábornak sajna 2011-ig kell várnia az új anyagra, mivel januárban lesz várható az új nyakpusztító kiadvány.

Azt hiszem, hogy a következőkben a legjobb hazai bandák egyikének lehettem szem- és fültanúja. A Watch My Dying beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és valóban egy lehengerlő élménnyel gazdagított. Egyszerre dallamos, komplex és durva zenéjükkel valóban az egyik legegyedibb zenekara az itthoni színtérnek.
Számaikra simán lehet öklöt rázva együtt üvölteni Veres Gabi énekessel, hatalmasat zúzni Bori Sándor riffjeire vagy éppenséggel jó prog metalosként csendben figyelve hallgatni a muzsikájuk minden apró rezdülését. A setlistben olyan dalok szerepeltek, mint a Fényérzékeny, a Carbon, a Moebius és az Ohm. Miután a záródal, a Nicht Vor Dem Kind véget ért, és kikászálódtam a mosh pitből, tudtam, hogy nagyon sürgősen bele kell ásnom magamat a WMD korai munkásságába is.

Az első és eddig egyetlen Nuclear Blast által leszerződött magyar metal zenekar, az Ektomorf az első perctől kezdve nyilvánvalóvá tette, hogy hatalmas pusztítást fognak véghezvinni. A kései (Max-os) Sepultura és Soulfly szellemiségét nagy tiszteletben tartó horda gondoskodott arról, hogy a közönség a tenyerükből egyen. Ez alatt pedig azt értem, hogy amit Farkas Zoli mondott, az meg is történt a nézőtéren. Ha pogózást kért, kapott. Ha pedig szép magyar „Jump! Jump!” szavakkal buzdította a rockereket, akkor a nézősereg emberi tengerként hullámzott, ami egy ilyen kis sátorban nem mindennapi látványt nyújtott. Vegyesen prezentálták a magyar és angol nyelvű dalaikat, hol egy Nem engedem, hol egy Show Your Fist mozgatta meg az egybegyűlteket. A nagy klasszikus Testvérdal mellett elementáris erővel dörrent meg a Destroy, a Gypsy, a Fuck You All és az I Choke. Mivel a koncert végén már nem tudtam ott maradni, ezért egy jó barátom világosított fel, hogy a záró Who Can I Trust-nál akadt valami technikai pepecselés az akusztikus gitár kihangosításával, de ettől eltekintve földrengető zúzdát csináltak a fiúk.

Hogy miért kellett elrohannom az Ektomorf koncertjéről? Kaptam egy telefont a szervezőktől, hogy bizony nyélbe van ütve a Motörhead interjú. Egy kisdiák lelkesedésével rohantam a backstage-be, de legnagyobb sajnálatomra, nem találkozhattam Lemmyvel. Csupán öt percet kaptam a kérdéseim feltevésére, de ezt a néhány minutumot is meg kellett osztani egy kereskedelmi tv profi stábjával. Így, feszengve, amatőr újságíróként a kazettás diktafonomba kapaszkodva tettem fel az alábbi kérdéseket a Motörhead legendás dobosának, Mikkey Deenek.

Nem először látogattok már el Magyarországra. Milyen benyomást hagyott benned a mi kis országunk?

Mindig is szerettük Magyarországot. Már nagyon sokszor játszottunk itt. Néhányszor felléptünk itt és Budapesten is. Mindig szeretünk ide jönni, hogy nyomjunk egy kis rock ’n’ rollt.

Már elég régóta benne vagy a metal zenében, hiszen a Motörhead előtt játszottál King Diamond szólóbandájában is. Ennyi év után, honnan szerzel inspirációt, erőt ahhoz, hogy tovább húzd az igát?

Nos, ez nem éppen a legkönnyebb dolog. Nagyon sok különböző dolog lehet rád hatással. Amíg van erőd lemezeket készíteni, és jól dörren meg a cucc a színpadon, addig menni fog a dolog. Egy jó koncert igazán fel tud tölteni erővel.

Igazi koncertzenekar vagytok, és folyton turnéztok. A sok utazás során hogyan tudsz kikapcsolódni?

Mint mindenki más. Nekem a családom biztosítja a pihenést. Innen például egyenesen a fiamhoz repülök, hiszen nemsokára részt fog venni egy nagyszabású ifjúsági foci bajnokságon, ahova a világ minden tájára érkeznek csapatok.

Köszi szépen az intit.

Szívesen. Cheers!

Nem mindennapos dolog egy olyan figurával találkozni, akinek a játékát már kis srác korom óta hallgatom. Nem csoda, hogy pattanásig feszült idegekkel vártam a Motörhead bulit. A dobok mögötti háttérvásznon a Motörizer borítója díszelgett, jelezve az arra járóknak, hogy mire is számíthatnak. Majd percre pontosan a kiírt kezdés szerint a színpadra lépett a legendás trió. Lemmy a szokásos szavakkal köszöntötte a húszezer nézőt: "We are Motörhead. And we play Rock and Roll!"
Több se kellett, és a hangfalakból az arcunkba robbant az Iron Fist. Lemmy a buli elején kicsit szótlan volt az átvezető szövegeknél, ezért hű harcostársa, Phil Campbell tolmácsolta a gondolatait. A koncert egy olyan dalcsokorból állt, ami nemcsak egy „best of” volt, hanem egy-két csemegét is magába foglalt, mint például a Rock ’n’ Roll kislemez „B” oldalán szerepelt Cradle to the Grave-et. A koncert második felére Lemmy mester is bőbeszédűbb lett, például a kultúrának is szánt egy percet, ugyanis az In The Name Of Tragedyt magának William Shakespearenek ajánlotta.
A szám további pikantériája volt, hogy alatta Mikkey Dee megvillantotta a tudását egy cseppet sem unalmas dobszólóval. A világ egyik leghangosabb zenekara természetesen az igazi nagyágyú klasszikusokat a koncert végére hagyta. A Killed By Death utáni ráadásban elhangzott az elmaradhatatlan Ace Of Spades, és az egyik legelső speed metal szerzemény, a ma is pusztító erejű Overkill. Beszakadt dobhártyákkal, szédelegve, egyszerre torz és elégedett mosollyal az arcomon hagytam el a „tett helyszínét”. Megérte a hőségben várni a metal világ egyik legbefolyásosabb bandájára, ami a napokban ünnepelte 35. születésnapját.

A legvadabb álmaimban sem láttam azt, ami feltette a koronát erre a pénteki estére. Ahogy újra beléptem a Jim Beam sátorba, a színpad két oldalán egy-egy véres kezet ábrázoló vásznat láttam. Mintha csak azt akarták volna velem közölni, hogy „Óvatlan halandó! Egy lépést se tovább! A józan ész határát készülsz átlépni”. A svéd Meshuggah a zenei káoszt és zsenialitást elválasztó vékony vonalon táncol már hosszú évek óta. A muzsikájuk nehezen leírható, valóban hallani kell, mert egyedülálló, amit eddig létrehoztak. Koncertjeik pedig valósággal megsemmisítik az elmét. Legnagyobb sajnálatomra az első számra, a Rational Gazere nem tudtam befutni, mert akkor még javában dörömbölt a Motörhead. Ilyen szervezési malőrt! Persze az igazi „szaftos” dalok csak ezután jöttek: Combustion, Bleed, Straws Pulled By Random, Future Breed Machine. Igaz, ennyi erővel a teljes buli repertoárját felsorolhatnám. Jens Kidman frontember nem egy átlagos figura. A legpusztítóbb részeknél csak áll, és meredten maga elé tekint, azután a legváratlanabb pillanatban egész testében megfeszül, és a zene bonyolult, tördelt ritmusaira belelendül a zúzásba, mintha csak egy marionett lenne egy ördögi bábmester kezeiben.
Nemcsak a számok és a színpadi mozgás tette ezt a koncertet egy valódi élménnyé, hanem a kristálytiszta hangzás is, amit igazán megérdemelt a zenekar. Ez a buli bizonyosság volt arra, hogy a Meshuggah zenészei nem csak a stúdióban zseniálisak, hanem élőben is hozzák a lemezek minőségét.

Az embert próbáló kánikula ellenére, ez a péntek valódi ünnep volt a durva zenék kedvelőinek. Miután visszakeveredtem a szállásra, széles mosollyal kortyoltam az utolsó sörömet, ezzel is megpecsételve ezt a remek napot: legnagyobb örömömre a hamarosan feloszló Kispál és a Borz az egyik utolsó koncertjét tartotta, először láthattam élőben a Motörheadet és a Meshuggah-t, plusz rengeteg régi és új haverral lóbálhattam az ördögvillákat. Epekedve várom, hogy milyen lesz a jövő évi Hegyalja. Egy biztos, ha ilyen remek csapatokat tudnak majd ismét leszervezni, akkor újra itt lesz a helyem!

Angol


Koncertfotók: Angol