Bonecrusher Fest – 2010. január 18., Diesel Club
[2010-01-22] - dzsi

Ahogy már a név is erőteljesen árulkodik róla, egy igazi csonttörő metal cirkusz érkezett hozzánk január 18-án két nagy hazai szervező összefogásának jóvoltából. Az impozáns zenekari névsor Európa jelenlegi legnagyobb utazó mini-fesztiválját takarja. Ennek megfelelően szokás szerint óriási volt a felhajtás körülötte, amit különösebben nem is csodálok, hiszen műfajukon belül meglehetősen színvonalas bandákról beszélünk. A buli kapcsán volt is egyfajta deja vu-m, mivel az előző évet is hasonlóval kezdhettük, ráadásul pont a The Black Dahlia Murder főszereplésével. Ezúttal az Ingested, az Obscura, a The Faceless, a Carnifex, a Necrophobic és a 3 Inches Of Blood színvonalas produkcióit élvezhettük még a már említett, hazánkban roppant népszerű banda mellett.

Háromnegyed hét előtt pár perccel értem a helyszínre, ahol egy kisebb társaság a bejárat előtt ácsingózva nagy vehemenciával döntötte magába a műanyagpalackos tablettás bort. Pedig tizenöt évesnél – amikor ez még megszokott dolog - azért többre saccoltam Őket, de hát – ahogy mostanában mondani szokás – recesszió van, és hál’istennek ezzel a varázsszóval sunyiban még az igénytelenséget is lehet álcázni. Mire átestem a bejutási procedúrákon, a brit Ingested éppen befejezte műsorát.
Én magam sokat nem hagytam ki, mert efféle deathcore bandából tíz perc alatt annyit találok a neten, amennyit egy hét alatt sem tudnék végighallgatni (már ha akarnám ilyesmivel szadizni magam persze). A már jelenlévők szerint a feladatukat korrektül ellátták, ez pedig épp elég. Örömmel tapasztaltam, hogy a legtöbben komolyan vették az ilyen monstre rendezvényeken szokásos korai kezdést, mivel egészen sokan lézengtek már ekkor is a klub különböző helyiségeiben.

A következő csapat kiléte néhány percig kérdéses volt, mivel a nagyjából azonos státuszban lévő három zenekar állomásonkénti rotációban szerepel a turnén. Csakhamar megjelent azonban a német Obscura logoja a klub által nemrégiben beújított, színpad feletti LCD TV-ken, melynek használatát én kifejezetten jó ötletnek találom, mivel valamicskét mindenképpen dob a látványon. Minden évben akadnak olyan lemezek, amelyek időhiány, vagy puszta lustaság okán elmennek mellettem, és csak megkésve futok beléjük. Az Obscura Cosmogenesise is pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A koncert előtt egy héttel elő is vettem az anyagot, hogy ne bután pislogva kelljen végignéznem a showjukat. Igen, béna voltam, mert ez egy eszméletlen jó progresszív death banda (nem az a fajta prog, amire csak rámondják, hanem tényleg az). Műsoruk még inkább fokozta az irántuk érzett elismerésem, mivel teljességgel hibátlan minőségben prezentálták dalaikat.
Steffen Kummerer énekes/gitáros – aki magabiztos, de azért visszafogott frontember -, 2007-ben kivágta maga mellől a komplett tagságot, és olyan kivételes képességű muzsikusokat szerzett maga mellé, mint a Necrophagistból ismert Christian Muenzner gitáros és Hannes Grossmann dobos, melléjük pedig csatlakozott az azóta a Pestilencebe is visszatérő Jeroen Paul Thesseling basszer, mellyel egy nagyjából verhetetlen felállás született meg. Leginkább a bőgős Thesselinget tudnám kiemelni, akiről már messziről süt a zenei konzervatórium (amit a bioja szerint el is végzett). A hathúros fretless (bund nélküli), jegyzésektől is teljesen mentes basszusgitáron olyanokat művelt, amitől teljesen padlóztam – tényleg kivételes tehetség. Ráadásul az efféle zenékben általában nagyon elveszik ez a hangszer, itt azonban teljesen ki tudja élni magát virtuóz játékával. Muenzner urat is csak méltatni tudom: eszelős, gyakorta neoklasszikus hatású szólókat dobott végig; nem véletlen, hogy a végtelenül precíz Grossmann-nal sikerre vittek már egy bandát, melynek hatása szépen érződik azért itt is. Komolyabb kivetnivaló nélkül adták elő az olyan nótákat, mint az Universe Momentum, a Choir Of Spirits, az Incarnated, vagy a lemezt is nyitó Anticosmic Overload, majd nagyjából húsz perc elteltével levonultak a színpadról. Számomra mindenképp letaglózó élmény volt; ezentúl biztosan kiemelt figyelemmel kezelem majd Őket.

Következett a szokásos pakolászás, mely közben megjelent a DVD lejátszó menüje a kijelzőkön, és rövidesen előkerült a Carnifex felirat. Fotel metal verzióban két szerzeményük alatt a halálos kliséknek köszönhetően nagyjából hatvanszor unom magam szét, de élőben már előző két ittjártukkor is egészen meggyőzőek voltak. A rutin róluk is veszettül süt; nem hiába turnézták szinte végig az utóbbi három évet.
Ez idáig a keverő mellett álltam a lehető legjobb megszólalás érdekében, itt azonban úgy gondoltam, lenézek kicsit a küzdőtérre is. Az odafent kiemelkedően jónak mondható hangzás (amely azon a ponton az egész rendezvényt jellemezte) itt azért rengeteget romlott: a hangerő jelentős növekedése és a már bántó erejű magasak gyorsan arra sarkalltak, hogy visszatérjek eredetileg kiszemelt helyemre. Hiába, ez van, ha a keverő nincs egy síkban a nézőtérrel. Scott Lewis a szokásos elmebeteg módon, fel-le járkálva vezényelte a műsort, hergelte a közönséget (utóbbiba is jól beletanultak a rengeteg koncertnek köszönhetően). Ryan Gudmunds és Cory Arford kezei nyomán szakadatlanul áramlottak a gyomrozós, bunkó breakdownok, természetesen kellően pszichopata arckifejezésekkel társítva. A legnagyobb színpadi mozgást mindenképp Ők produkálták, ami érthető is, hiszen jóval primitívebb témákkal operálnak, mint az est fellépőinek többsége. Hogy megfelelően kiszolgálják a lelkesen, kisebb beindulásokkal reagáló közönséget, terítékre került két „slágerük”, a Lie To My Face, és a In Coalesce With Filth And Faith, valamint egy új nóta, a Hell Choose Me is. Energikus, precíz és látványos koncertet láttam tőlük harmadszorra is, de továbbra is képtelen vagyok Őket lemezről hallgatni.

Előzetesen az ezután következő, kaliforniai illetőségű, szintén progresszív tech death The Faceless buliját vártam a legjobban, mivel rengeteget hallgattam tavaly Planetary Duality című korongjukat, ráadásul ennek köszönhetően nagy kedvenceim között szerepelnek. Korábban hallottam kósza pletykákat arról, hogy totálisan album minőségben adják elő nótáikat, tehát amikor a beállásnál megszólalt a Legion Of The Serpent című szerzeményük beteg zongorás átvezetője, már alig bírtam magammal. Hamarosan bele is csaptak a húrokba, én pedig levegő után szaporán kapkodva, mélységes áhítattal vigyorogtam dupla villával a magasban. Tökéletes sound mellett valóban lemezminőségben adták elő szerzeményeiket.
A csapat agya, Michael Keene szerintem egy zseniális dalszerző (eszelősen jók az atmoszférateremtő szólói), persze Paul Masdival és Chuck Schuldiner munkássága egészen észrevehető játékán, ez azonban nekem inkább pozitív, mint negatív tényező. A többiekről sem illik megfeledkezni: Steve Jones ritmusgitáros óriási lazasággal szállította még a legszéttördeltebb riffeket is, közben pedig már-már funkys fej- és vállmozdulatokkal reflektált a bonyolult ritmusokra. Lyle Cooper ütőstől is könnyedén elakad a lélegzet, hiszen nem a legegyszerűbb feladat teljesen hibátlanul eldobolni egy hétismeretlenes, három füzet hosszú egyenletet. Derek Rydquist láthatóan örült a közönség kiemelkedő lelkesedésének, miközben a monitorládára támaszkodva, nyomatékosan hozta hátborzongató sorait, mély hörgésével. Ámultam és bámultam, nekem ez volt a játékbolt ezerszínű kirakata. Egyik láncdohányos haverom koncert után elhangzó szavait idézve: „a cigizés gondolatáig sem jutottam el emiatt, nemhogy ténylegesen rá is gyújtsak”. Elhangzott a The Ancient Covenant, a Planterary Duality I (Hideous Revelation), a Planetary Duality II (A Prophecies Fruition), a Coldly Calculated Design, a Shape Shifters, az An Autopsy és a Xenochrist, és ekkor éreztem először igazán, hogy milyen rövid is az a húsz perc. Fölösleges tovább szaporítani a szót: számomra megkérdőjelezhetetlenül az est legjobb koncertjét nyújtották. Remélem, hamarosan visszatérnek.

Amikorra nagyjából sikerült felocsúdnom révületemből, már fel is rámolt az első headliner - egyben a rendezvény leginkább kilógó csapata -, a svéd Necrophobic. Felkerült a színpadra két transzparens, majd megjelentek a zenészek a szokásos „corpse painttel” és szögecses hacukával. Itt már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigiektől merőben eltérő stílusú bandát látnak.
Neki is láttak black/thrash/death aprításuknak, amely azonban csak keveseknél talált értő fülekre. Sokan szóvá is tették, hogy most ezek mi a fenét keresnek itt? Jogos lehet a kérdés, azonban a kiadó szemszögéből teljesen meg tudom érteni a dolgot. Miután ez a fesztivál főként a modernebb metal vonal után érdeklődőket vonzza, lehetőségük nyílik bemutatni a bandát egy olyan közegnek, amely a mindennapokban nagy valószínűséggel rájuk sem hederítene. Mivel mindenhol akadnak nyitottabb emberek, a nagy számok törvénye alapján a turné végére jó néhány rajongóval lesz gazdagabb a zenekar. Stílusukban egyébként szerintem teljesen korrektnek mondható a Necrophobic, jól variálják a thrash zsigeri lendületét, a black metal gonosz auráját és a death inspirálta melódiákat. A katonai felső viseletben gonoszkodó Tobias Sidegård (ex-Therion) kiváló frontember, szépen elvarázsolgatott a levegőben a muzsikához illően, a nóták között pedig mindig próbált valami sátáni dumával szolgálni. Egy himnikusabb tételüknél még egy óriási zászló is előkerült, melyet diadalittasan lengetett az első sorok felett. A negyven perces show sokaknál kiverte a biztosítékot, azonban úgy gondolom nem volt ez rossz húzás, legalább színesítette a felhozatalt. Mondjuk én semmiképp sem tettem volna Őket főműsoridőbe, de a Regain láthatóan úgy gondolta, hogy sok pénzt ér nekik a piaci kereslet bővítése.

A 3 Inches Of Bloodot valamiért sohasem sikerült megszeretnem; egyszerűen nem tudok mit kezdeni üvöltözős heavy metaljukkal. Azért belenéztem, és különösebb problémát nem is fedeztem fel műsorukban. Nagy kedvvel, a szokásos komolytalanságukkal hozták lendületes nótáikat; látszólag tetszett is a jelenlévőknek.
Én azonban inkább a pult felé vettem az irányt egy kis eszmecserére, illetve kóvályogtam egyet a kolosszális, vakító látványt nyújtó merch pultnál. Fontos megjegyeznem, hogy ezúttal jóval kevesebb „mindegy milyen koncert van, csak szétverhessek valakit” típusú agyatlan paraszt volt jelen, mint az az efféle rendezvényeknél megszokott. Fogalmam sincs, mi válthatta ki ezt a Darwin-féle természetes szelekciót; talán a hétfői nap, talán a pénzhiány, mindenesetre jó volt látni, hogy a jelenlévők nagy része totál kulturáltan viselkedik a küzdőtéren és a pultnál is (ez nem csak az én sajátos cinizmusomnak köszönhető megfigyelés, számos ismerős emlegette fel ezt a dolgot, illetve konstatálta örömmel). További jó pont, hogy a toalett még a buli végére sem volt összeokádva (igen, voltam olyan bunkó, hogy többször is direkt megnéztem az este folyamán).

Nos, a The Black Dahlia Murderről szerintem mindenki hallott már valamilyen formában, a Bonecrusheren is valószínűleg rájuk voltak kíváncsiak a legtöbben. Szépen meg is duzzadt a tömeg a teremben, de azért simán fértek volna még a felső szekcióba. Én baromira bírom a bandát, de azok véleményét is meg tudom érteni, akik szerint nincs bennük semmi különleges – ezen ugye mindig mindenhol megy a vita. Őket is kétszer volt eddig alkalmam látni, és mint kiderült: harmadszorra is képtelenek voltak csalódást okozni. Továbbra is azt tudom mondani, hogy élőben milliószor jobbak, mint albumon: bámulatos az a hanyatt vágó, letaglózó energia, ami belőlük árad.
Ekkorra kicsit a közönség is jobban elengedte magát, megindult a stagediving és villák százai jelentek meg a magasban. Az egyik terepmintás gatyós srác nagyon lelkes volt beugrálás terén, én legalább háromszor láttam felmenni. Egyszer pont két dal között sikerült felkeverednie, ahol a zenekar mókásan kérlelte a közönséget, hogy ugyan kapják már el, hogy folytathassák a műsort (minden szörfözésnél igen gyorsan padlót fogott egyébként). Trevor nyomta a szokásos hadonászó vezénylését, a szünetekben pedig szétdicsérte a jelenlévőket, ilyesmi kontextusban: „Fuck yeah men, you’re fuckin’ awesome!” Ehhez hozzátartozik, hogy előzetesen megnéztem pár dán és német Bonecrusher videot, azokhoz képest itt óriási tömeg és hangulat volt. Shannon Lucas eszelős, könnyed vigyorgással előadott halálpontos tekerésén már nem tudok meglepődni, csak azt nem értem, hogy fért ki a dobszerkó édesanyja altájékából születésekor (természetesen náluk volt leginkább kiemelve a dob). Teljesen érthető módon a tavalyi Deflorate dalai kapták a legnagyobb hangsúlyt, de ezek is messzemenően megállják a helyüket a régiek mellett. A nagyjából negyven perces show végén Trevor széles vigyorral ejtette le a tollpiheként aláhulló setlistet az első sorokba, ahol gyorsan fel is borították érte egymást az ott tartózkodók. Mint utóbb kiderült, az engem is hazafuvarozó ismerősöm csapott le rá, így tehát életemben először hajszálpontos dalsorrenddel szolgálhatok, mely a következő volt: Funeral Thirst, Necropolis, A Vulgar Picture, Everything Went To Black, Black Valor, Christ Deformed, Closed Casket Requiem, What A Horrible Night To Have A Curse, Denounced, Disgraced, Deathmask Divine, Miasma (melynek első másodperceiben egy igen látványos, bár valószínűleg annál is fájdalmasabb circle pit kialakult), I Will Return. Remek zárása volt ez a fesztiválnak, legközelebb is mindenképpen kíváncsi leszek rájuk.

Minden ízében színvonalas volt a Bonecrusher felhozatala, sőt: nekem az ezidáig idelátogató pakkokból ez tetszett a legjobban, de ez ugye már egyéni ízlés kérdése. Ismét egy tökéletes évkezdés, remélem, a folytatás is hasonlóképpen alakul…

dzsi


Myspace oldalak: Ingested, Obscura, Carnifex, The Faceless, Necrophobic, 3 Inches Of Blood, The Black Dahlia Murder