pozvakowski., Document Of Forgotten Smiles – 2010. január 15., Balmazújváros, Baki Klub Kávéház
[2010-01-20] - downer

Továbbra is azt kell, hogy szajkózzam, amit már annyiszor: Debrecenben – egy-két kivételtől eltekintve – egyszerűen nincsenek jó rock/metal koncertek. Az ország második legnagyobb városában ez azért elég szomorú dolog, pláne ha még azt is hozzávesszük, hogy az eddig biztos helyszínként számon tartott Új Vigadó is bezárni látszik kapuit, tovább erősítve bennem azt a gyanút, hogy itt már sosem lesz igazán színvonalas underground élet. Persze, ha valaki végre észrevenné, hogy ott a Klinika...

A legnagyobb vicc az egészben az, hogy a cívisvárostól mindössze 23 kilométerre, Balmazújvároson viszont – talán a fentiek okán is – képes fennmaradni és színvonalasan működni egy klub, mégpedig a Baki. Szinte már-már tendencia, hogyha az ember igazán jó bulira akar elmenni, akkor oda kell elutaznia, és minden alkalommal meg is éri.

Eddig azzal (is) álltattam magam, hogy Debrecen talán amiatt nem túl hízelgő célpont sok zenekarnak, mert a fővárostól igen távol esik, a nyugat-magyarországi bandáknak meg különösen. Erre mi történt? Pénteken már másodjára tette tiszteletét Újvároson a győri pozvakowski., sőt hamarosan (szintén másodjára) Insane-ék cimborái, a holland Deliberate Jeopardization is ellátogat oda. További magyarázat, azt hiszem, szükségtelen.

Tegyük is félre mindezt, és összpontosítsunk a január 15-i koncertre. Mivel igen hamar megérkeztünk a helyszínre (csak mellékesen érdemes megjegyezni, hogy bár a klub nem túl nagy, ám a bulizni, majd pihenni vágyókat kényelmes fotelek és viszonylag szolid italárak fogadják), láthattuk, hogyan is kell összeszerelni azokat a bizonyos vetítőgépeket. Ha jól számoltam, négy gép lett beüzemelve, de emellett még egy diavetítő is „emelte a színvonalat”. Már ekkor epekedve vártam a műsort.

Előbb azonban még a debreceni Document Of Forgotten Smiles vette birtokba a kicsiny színpadot. A Choose Your Path romjain alakult gárda az előzetes belehallgatás nyomán amolyan „nem rossz, de nem is valami jó” post metal/post hardcore banda benyomását keltette. Véleményem a fellépés után sem változott. Zeneileg egészen rendben voltak, ötletesen variálták a zúzósabb részeket a melodikusabb témákkal, és a dalokkal sem akadtak gondok, ám az énekes Tomi a System Of A Down gitáros Daron Malakian-éval szinte megegyező hangja engem igencsak zavart (már a CYP-ben is). Ez viszont láthatóan csak engem tartott vissza attól, hogy maximális erőbedobással legyek lelkes közönség, mivel a gyülekező embereknek tetszett, amit láttak-hallottak.

Szó se róla, név alapján már elég régóta ismerem a pozvakowski.-t, még anno valamelyik Vol.10 fanzine-ben olvastam róluk (illetve az egyik válogatás CD-re is feldobták vagy két, demo-s nótájukat), és már akkor is érdekesnek tűnt, hogy koncertjeik vizuálisan is meg vannak támogatva. Ez ennyiben is maradt, egészen az elmúlt esztendőig, mikor is kedves, újvárosi ismerőseim különös jelenségekről és tapasztalatokról számoltak be, melyet ennek a bizonyos, furcsa nevű alakulatnak köszönhettek. Ezzel majdnem párhuzamosan pedig igencsak rákaptam a post rock/post metal zenékre, és mivel magyar földön viszonylag kevés efféle muzsikát játszó csapatról szereztem tudomást, persze, hogy az ő nevük is előtérbe került (még ha ők ellenzik is a fenti címkéket). Pusztán az eddigi kiadványaikat hallgatva azonban kettős érzés fogott el: időnként nagyon tetszett, ami szólt, máskor viszont egyszerűen nem tudtam mit kezdeni ezzel a sokszor kaotikus, talán még öncélúnak is tűnő, instrumentális hangáradattal.

Ettől függetlenül viszont egyértelműnek tetszett előttem, hogy a vizuális extrák helyre fogják állítani a lelki egyensúlyomat, és lőn: olyasmibe sikerült belefutnom, ami tényleg bekerült a „nagybetűs élmények” mappámba. Sok mindenre ráébredtem az alatt a szűk óra alatt, míg a srácok a színpadon álltak, s a vetítők forogtak. Egyrészről újra megcsapott valami skizofrénia: nehéz volt eldönteni, hogy mi az az ideális állapot, ahogyan ezt az egészet meg kell élni. Az egyből átjött nekem, hogy élőben sokkal zúzósabbak a dalaik, mint lemezen, de ettől függetlenül kicsit tanácstalanul álltam az első sorban, hogy akkor most mit is kellene csinálni: a zenekarra figyelni, a filmeket nézni vagy a helyenként ritmustalan témákra headbangelni. Egy kezdeti próbálkozás után végül az első két opciót ötvöztem, és ez tűnt talán a legnyerőbbnek (bár a legjobb talán úgy lenne, ha egy színház- vagy moziteremben ülhetne az ember, s úgy figyelhetné, mi történik).