Horse The Band – 2009. június 4., Dürer Kert
[2009-06-09] - dzsi

Ismét remek - bár masszívan kétpólusú - tanulságokkal szolgáló estének lehettem részese június 4-én a Dürer Kertben, amikor is a californiai Horse The Band látogatott el kicsiny, mostanában szintúgy erősen polarizált hazánkba, immár sokadik alkalommal. Őszintén szólva sosem voltam nagy szakértője a bandának. Hallgattam a lemezeiket, totál szórakoztatónak tartottam, de a kedvenc kategóriába valahogy nem akarództak becsúszni. Eddig... A három előzenekart (Unsent Letters, dUNA, Ghost Of Shelter) sikerült módszeresen lekésnem egy kisebbfajta „last minute” káosznak köszönhetően; mea culpa. Korábban már volt szerencsém elcsípni egy részüket élőben, és hát meg kell jegyezni: stílusukban egyáltalán nem elveszett társulatokról van szó.

A Dürerbe lépve pontosan az a kép fogadott, melyre felkészültem: az egy négyzetméterre jutó, szórakozni vágyó fiatalok száma megközelítőleg egy, koncentráltabb övezetekben (pult, wc) kettő volt. Mindez annak ellenére, hogy a jegyár sem szökött az egekig, valamint a suli is a végéhez közelít. A konzekvencia számomra ebből egyrészt az, hogy hiába szerepel egy zenekar stílusdefiníciójában a ’core szócska, ha előtte nem a „hard” vagy a „death” jelző ékeskedik, a kutyát sem érdekli manapság számottevő mértékben. Másrészt itthon sajnos nem elég, ha egy lelkes gárda, mint a For The Kids szívből és profin (!), nem kis munka árán összerak egy bulit minőségi főbandával, mert nagyobb mennyiségű tőke hiányában nem tudják demagóg, mindent lefedő, baromi költséges PR-ral a lusta, pusztán a média agymosásaira alapozó ifjonc metal arcok homloklebenyébe tolni, hogy a Horse The Band iszonyú jó, gyere koncertre.

Miután beszereztem a szokásos malátát, be is csoszogtam a kisterembe, mivel már javában zajlott a beállás. A komplexum e helyiségében szinte már tendencia, hogy nem tud normálisan megszólalni egy előadó sem, de én már így szeretem; megvan a maga kis underground varázsa, ha azért nem katasztrofális az összkép. Most is ez fogadott: a legtöbb hangszernek sikerült aránylag tűrhető soundot machinálni, kivéve a billentyűnek. Ez első körben azért volt igazán bosszantó, mert ez adja a csapat által képviselt – megjegyzem: igen hangzatosan és találóan elnevezett – nintendocore esszenciáját. Bármit is variáltak, a nyolcvanas évek mókás prüntyögéseivel operáló Erik teljesen elveszett a hangképben. Ezt mondjuk eddig minden egyes ittjártukkor megszívták, ráadásul most még az egyik mikrofon sem működött rendeltetésszerűen. Ennek ellenére nem tököltek sokat: az alkoholgőzös állapot általános, vigyorgó nemtörődömségével csaptak bele a nyitó Birdoba. Nagyon ritkán látni ilyen átütő energiát! Masszív ugrabugra kezdődött a kicsinyke színpadon, melyhez csatlakozott a csapat mindenes roadie-ja is egy triangulummal, amiből ugyan az égvilágon semmit nem lehetett hallani, mégis szórakoztató látványt nyújtott, valamint az „idiótaság faktorra” is rádobott egy szívlapáttal. A második nótára valahogyan a hangosító is összekapirgálta magát romjaiból, melynek köszönhetően valamennyire már hallatszott a szinti is (végre észrevehetően), mindenki nagy megelégedésére. A dobos Daniel teljesítményét külön ki kell, hogy emeljem, mert ahogyan szétverte a cájgot fültől-fülig mosollyal, az valóban példamutató. Néha ugyan kicsit mellémászott, de ennyi simán belefér. A teremben egybegyűltek sem lacafacáztak, azonnal elkezdődött a mozgolódás; eszméletlenül lerítt mindenkiről a jókedv, a pozitív hangulat. A HTB már ránézésre sem tűnik egészen tisztának (szerintem minden tag egy része ottmaradt anno a lepedőn a fogantatáskor), itt viszont végleg kiderült, hogy a látszat nem mindig csal. Az a töménytelen mennyiségű baromság, önirónia és oltástenger, amit a szünetekben reflexből dobott be az énekes Nathan, egyszerűen utánozhatatlan - én vonyítva röhögtem a hátsó sorban pár haverral karöltve.
Másrészről viszont az is kiderült, hogy sajnos még 2009-ben is igen kevesen tudnak Magyarországon angolul, EU ide, vagy oda. Ezt azért mondom csak, mert az eszelős humorlabdacsoknál a tömeg (ami gyors, felületes számolás alapján kábé százhúsz-százharminc fő lehetett) töredéke vette csak a lapot: sokan kérdően, csöndben bámultak; esetleg minden mondat után birkán üvöltöttek magasba nyújtott ököllel; páran pedig kérdezgették a mellettük állót, hogy most ez miről karattyol? Sebaj, majd tíz év múlva. A dalok jöttek szépen sorban (a teljesség igénye nélkül például: Cutsman, Murder, Hyperborea), és szinte mindenki teljes átéléssel, önfeledt vidámsággal, kulturáltan élvezte a show-t. „Szinte mindenki”, és ennek kapcsán ismét ki kell térjek pár morális kérdésre. Egyetlen emberke nem bírt csak magával, nevezzük Őt szimplán „ubungai”-nak (esetleg kopasz kigyúrt állatnak, akinek az intelligenciája fordítottan arányos fantasztikusan kidolgozott izomkötegeivel). Alanyunk három ánglius szót sajátított el a szakmunkásképző alapozó csoportjában: „Fuck you dicks!” Erre pedig módfelett büszke lehet, mert nagy gyakorisággal hangoztatta a nóták között a zenekar irányába. A helyzet odáig fajult, hogy a basszer Brian két felmutatott középső ujjal, „Fuck you too man!” felkiáltások kíséretében viszonozta a barátságos – hozzáteszem teljesen fölösleges és abszolút érthetetlenül előkerülő – beszólásokat. Azt hittem, birokra is kelnek, mert egyre kiélezettebbé vált a szituáció, de hálistennek inkább elkezdték a következő tételt. A helyzetkomikumot az adta, hogy agyoniskolázott barátunk vidáman folytatta szélmalomharcát - mintha előbb szét sem anyázta volna a zenekart -, majd a dal végeztével örömittasan tapsikolt. Sőt, továbbmegyek: azt is ujjongva, metalul üvöltözve tapsolta meg, amikor Nathan szépen, választékosan fogalmazva küldte el személy szerint Őt egy jóval melegebb éghajlatra. Persze ennek felfogásához már a haladó nyelvi szakkört is abszolválni kellett volna, melynek hiányában Mr. Tuskó akkora hülyét csinált magából, hogy öröm volt nézni - ráadásul észre sem vette. A háborús hangulat tovaröppentével folytatódott az élménygazdag, el nem haló energiával bíró, összesen bő egy órás produkció, majd ráadásként elhangzott még a Sex Raptors című szintipop sláger is. Az elsöprő műsor közben Erik hangszerének több billentyűje is beadta a kulcsot, melynek kapcsán Nathan röhögve odadobta: „Na, már megint nem tudunk enni legalább egy hétig”. Ebből is látszik, hogy mennyire nem a pénzről szól ez a szívből jövő, igen kreatív, professzionálisan kivitelezett ökörködés. Ráadásul a program végeztével a banda saját kezével cipelte ki a motyót a kisbuszba; a tízfős roadie csapat ott ragadt az agyonsztárolt divatzenekaroknál. Tökéletes bizonyosságot nyert, hogy mennyire alulértékelt formáció a Horse The Band.
Ezzel az estével nálam simán fölkerültek a kiemelten kezelt zajkeltők közé. Kifejezetten ötletes muzsika ez, csomó mulatságos momentummal, melyhez vérprofi élő teljesítmény társul. Előbbi persze még nem lenne nagy extra manapság, azonban utóbbi jelenléte óriási gerjesztéssel bíró visszacsatolást biztosít a lemezhallgatásra is. Ezek megtapasztaltával biztosan bérelt helyem van a következő budapesti akciójukon, és mindenkit csak arra tudok bíztatni, hogy nézze meg őket élőben, hogy végre azt kapják, amit érdemelnek, és jóval magasabb színvonalú körülmények között mutathassák meg nem mindennapi produkciójukat. Így mindenki jól jár.

dzsi


Myspace oldal: itt.