The Dillinger Escape Plan - Együtt támadnak
[2008-03-18] - Hajas

Ha válaszolnom kéne arra a kérdésre, hogy mi értelme az amatőr rock újságírásnak, akkor elsők közt jutna eszembe az a válasz, hogy az ember interjúzhat és megismerkedhet kedvenc zenekaraival. Most se volt ez másképp: a The Dillinger Escape Plan, szó szerint közveszélyes, hajós bulija előtt ugyanis meglátogathattam a csapatot a színpad mögötti backstage részben. Az előzetes megbeszélés alapján ugyan a bőgős Liam várt volna rám, de a helyszínen végül a gitáros/főnök Ben Weinman fogadott.

Először is, beszéljünk az előző lemezről, a Miss Machine-ről! Egyetértesz abban, hogy azzal a koronggal népszerűbbek lettetek, és új embereket is megfogtatok?

Nem tudom, de mindenki ezt kérdezi már egy jó ideje. Fogalmam sincs, jobban fogyott-e elődjénél, a Calculating Infinitynél, de sikerült új embereket elérnünk, és talán vesztettünk is el régi híveket, mert ahogy az emberek felnőnek, egy bizonyos fajta zenét akarnak hallgatni, és ez a lemez sokkal változatosabb lett. Mondjuk sohasem csináltunk még olyat, ami igazán népszerűvé tett minket, a növekedés mindig fokozatos volt, mindig csak a munka, munka, munka. Ha az emberek megkérdezik, mi volt az, ami a következő szintre eljuttatott minket, nem tudom megmondani. Ha az emberek megkérdezik, hogy jutunk el a következő szintre, nem tudom megmondani. Arra emlékszem csak, hogy egyszer elkezdtük ezt a bandát, most meg itt vagyunk.

Nekem amúgy a Miss Machine a kedvenc Dillinger albumom. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez?

Minden tetszik, és az összes anyagunkra büszke vagyok, még a korai demokra is, mert mindig azt a zenét csináltuk, amit hallani szerettünk, akartunk, és ami betöltött valamiféle űrt a CD gyűjteményünkben. Az elején még csak egy banda voltunk, és senki sem tudta, kik vagyunk, szóval mindenféle nyomás nélkül alkothattunk. A legnehezebb dolog nem foglalkozni azzal, hogy szerinted az emberek mit akarnak hallani, és nem hallgatni rájuk és a rajongókra, és ez sokkal könnyebb volt, amikor még nem volt egyetlen rajongónk sem. Ez az egyetlen útja annak, hogy hűek maradjunk ahhoz, amit akkoriban/régen csináltunk. Ezt szerintem sikerül megtennünk, így minden anyagunkat szeretem. Személy szerint nekem az új lemez a kedvencem.

Minden zenész ezt mondja…

Ez így van, de én máshogy értettem. Vannak dolgok, amiket máshogy csináltam volna a Miss Machine-en. Nem a számok és a dalírás, meg ilyenek tekintetében, hanem olyanokra gondolok, amikre szerettem volna több időt szánni, amelyeken keményebben dolgozhattam volna, inkább ilyen produkciós dolgokra gondolok, meg hasonlókra. Ennél az új albumnál úgy érzem, ebből a szempontból kicsit elégedettebb vagyok, de ennek semmi köze sincs ahhoz, hogy jobban szeretem-e a számokat. Tudod, a végeredményre gondoltam.

Nagy vonalakban be lehet mutatni az új lemez szövegeit?

Az összes többi lemez szövegeinek jelentős része tőlem származik, most viszont nem írtam egyet sem, de általánosságban… Az emberek mindig azt gondolták, hogy kissé ironikusak vagyunk, így zenekarilag, mert sohasem illettünk a képbe. Amikor elkezdtük, súlyos banda voltunk egy metal kiadónál, de nem úgy néztünk ki, mint egy metal banda, és ez teljesen összezavarta az embereket, különösen Európában, mert mintha az lett volna az elvárás, hogy egy fajta műfajt, egy fajta stílust képviselj. Amikor mi jöttünk, kevertük az összes ilyen hatást, és így próbáltunk zenét csinálni, ezeket a hatásokat felhasználva csináltunk valami egészen újat, szóval…. Izé, mi is volt a kérdés?
Nagyjából már megválaszoltad. Amúgy a szövegek.

Ja igen, a szövegek. Általánosságban, minden amit csináltunk, kicsit ironikusnak tűnik ahhoz a stílushoz és zenéhez képest, amit játszunk. Az album szövegei a kapcsolatokról szólnak, a zenekarban létezés megpróbáltatásairól és kínjairól, valamint azokról a frusztrációkról, amik az emberekkel való foglalkozással járnak. A legtöbbjüket különféle szituációkhoz lehet kötni, de többségük az emberi kapcsolatokról szól.

Nem tetszik az új album borítója és bookletje. Egyetértesz-e ezzel, illetve hallottál már ehhez hasonló véleményt?

Soha nem hallottam olyat, hogy valakinek nem tetszik, de olyat már kaptunk, hogy kicsit Pink Floyd-os, ilyesmi. Nagyon sokaknak amúgy épp a Miss Machine borítója nem tetszik, nekem meg pont az jön be a legjobban, mert merész, és nem az a tipikus metal borító. Az Ire Works borító lényege az volt, hogy valami egyszerű, erős szimbólumot mutasson be. A múltban minden olyan bonyolult volt, és a zenénket olyan komplexnek és töménynek tartották, mert sok minden történik benne. Az első bemutatók/fellépések után nagyon sok mindenen mentünk keresztül, és a három embernek, aki a bandában maradt, össze kellett „érnie”, és egyetlen erővé kellett válnia, hogy ezt a lemezt el tudja készíteni. Amit a múltban csináltunk, úgy gondolom, annak jó része individualista volt, csak a saját elképzelésemmel törődtem, és a többieket arra használtam, hogy az én víziómat valósítsák meg, és mindenkinek megvolt a saját mozgatórugója. Aztán erre a lemezre egyetlen szilárd erővé váltunk, végre olyanok voltunk, mint egy összeforrt erős dolog. És amit mostanában veszünk észre, valamint minden nap látok a színpadon, az az, hogy habár mindig nagyon versengők voltunk, meg agresszívek, úgyszólván mindig egymás torkának estünk, szét akartuk tépni a másikat, és mindig volt valamiféle távolság közöttünk, tudod, csináltuk a dolgunk, de nem voltunk egyek, saját mozgatórugóink voltak, saját elképzeléseink, hogy mit akarunk elérni az életben, és ezzel a zenekarral. Most először olyan az egész, mintha „együtt támadnánk”. Ha most nézem az arcokat a színpadon, azt látom, hogy mosolygunk egymásra, nevetünk… Először azt gondoltam, hogy ez nem jó, nem illik a Dillingerhez, mert eddig minden az ellenállásról, a feszültségről szólt, de még mindig megvan ez az ellenállás és feszültség, csak most már egy egyesült erőről van szó, ami sokkal erősebb, szóval ez a borító ezt szimbolizálja. Személy szerint nem nagyon van véleményem a borítóról, se jó, se rossz, nem is nagyon foglalkoztat. A belső borító amúgy tetszik, mert mindig olyan banda voltunk, ami az embereket egy kicsit keményebb munkára ösztönzi, dolgozniuk kell, hogy megszeressék a zenét. Úgy értem, nem úgy működik, hogy csak elindítod, és azonnal elkezd tetszeni. A legtöbb embernek előbb meg kell emésztenie. Azokból lettek a legnagyobb rajongóink, akik azt mondták: „Először nagyon utáltam a zenéteket, aztán valamiért újra meghallgattam, és még mindig utáltam, aztán valamiért megint meghallgattam, és valami bekattant, és azóta imádom”. Szóval a legnagyobb rajongóink azok, akiknek elsőre nem jött be a zene. Habár ezen a lemezen a kezdet, a borítón lévő háromszög szimbólum nagyon egyszerű, nem nagyon vált ki gondolatokat úgy, mint a belül lévő dolgok némelyike. Az a sok szín valójában egy kód, egy saját kód, amely különböző kifejezéseket és szövegbeli dolgokat fejez ki. Ezt azért találtuk ki, hogy ha akarod, nézheted grafikaként, de akár mélyebben is, hogy rájöjj, mit is mondanak ezek a dolgok. Még egy weboldalunk is készült ehhez az ireworks.net, ahol megfejtheted a kódot, ha akarod. Ez a cím megtalálható a bookletben, de nagyon kicsiben, szóval nem túl könnyű megtalálni, de aki akarja, megtalálja, aztán mélyebbre áshat. Az emberek megvitatják a fórumainkon, hogy ez, meg az mit is jelent, és ebből a szempontból a lemeznek ezt a részét jobban szeretem, mint bármit, amit eddig csináltunk.
Zenészként, illetve rajongóként hogy vélekedsz a töltögetésről?

Természetesen ez szopás, és egy szempontból ez így elég rossz, hogy mások is keményen dolgoznak valamiért, amiket művészetnek tartanak, és el tudják ezeket adni, én meg nem, nem tudom. Amit én csinálok, az nem ér annyit, mint valakinek az olajfestménye, mert az én cuccom olyan, hogy ingyen letölthető… Hát ez marha elbaszott ügy. Pedig lehet, hogy ugyanannyi, vagy több időt töltöttem ennek a lemeznek a megcsinálásával, vagy az egyik dalnak a megírásával, netán hogy megpróbáljak összehozni egy jó lábdob hangzást, vagy egy zajt. Hónapokat szántam erre a zajra, de egy szobrász szobra több ezer dollárt ér, az én munkám meg semmit, ez csak egy ingyenes dolog, érted, mire gondolok? Ez szopás, de ugyanakkor nevetséges, hogy a kiadók megpróbálnak ellene harcolni, mert szerintem alkalmazkodni kell a szituációhoz. A történelemben nem volt példa arra, hogy egy iparág így ment volna lefele, talán azóta, mióta az autók leváltották a lovakat.:) Nem is jut eszembe semmi, amit ilyen szinten elpusztított volna egy új médium megjelenése és térnyerése. Nekem mondjuk izgalmas, hogy új utakat kell találni, és az is, hogy a kiadók nem keresnek annyi pénzt többé, és hirtelen minden a pólóeladásokról szól, meg a fellépésekről, mert nekünk mindig is erről szólt, és most nekik kell nagyon küzdeniük. Tudod, a művészek mindig is el voltak nyomva… Most épp nagy író sztrájk van az USA-ban, és minden tévéadás ismétlés, mert az írók sztájkolni kezdtek, és nem hajlandók új részeket írni, mert úgy érezték, kihasználják őket. Ez mókásnak tűnik nekem, mert a zenészeket mindig is kihasználták, mióta az 50-es, 60-as évek fekete zenészei nem kaptak egy fillért sem a munkájukért, míg egyesek több száz meg ezer millió dollárt csináltak mások művészetéből, és ez még mindig így van. Szóval számomra most érdekes és vicces, hogy ezek a kiadók rá vannak kényszerítve, hogy kitaláljanak valamit, és ez sokkal jobban izgat, mint az, hogy az emberek nem fizetnek a művészetemért, mert a pénzt úgysem kapnám meg valószínűleg.:)

Mennyi ment el kábé az Ire Worksből?

Fogalmam sincs. Amerikában van egy Soundscan nevű dolog, amiben megnézheted, hogy mennyi ment el, de ez nem 100%-osan pontos, mert néhány lemezbolt nem vesz ebben részt. Tudod, mert a rendszer úgy működik, hogy ráraknak egy érzékelőt e cuccra, és amikor eladják, átküldik egy scanneren, így az adat bekerül a rendszerbe, és ezt tudod megnézni. Szóval körülbelül tudom, hogy mennyit adtunk el az Államokban, de fogalmam sincs, hogy világszerte ez mennyi...

Gill és Jeff állandó tagok lettek mára?

Részemről és részükről is úgy tűnik, hogy állandó tagok. Bár voltak már állandó tagjaink.:)

A kézsérülés miatt pihenőpályára kényszerült Brian tehát már soha nem fog játszani veletek?

Szerintem már nem. Sok ember észre sem vette, hogy már évek óta nem játszik velünk, mert csak nemrégiben jelentettük be. Azért csak mostanában hoztuk ezt nyilvánosságra, mert sokáig reméltük, hogy vissza tud térni. Most bemutattuk Jeff-et, mint az új gitárosunkat, és azóta téma, hogy Brian nincs már a bandában, de mivel már három éve nem játszik velünk, ez nem olyan nagy dolog számunkra.
Hogy megy ez a turné?

Ez a turné valami elképesztően sikeres. Már három éve nem voltunk Európában. Angliában kezdtünk, ahol mindig is jók voltunk, de most ott kétszer annyian voltak kíváncsiak ránk. Aztán a kontinens következett. Mindig voltak bajaink például Svédországgal és Németországgal, mert szerintem a srácok nem igazán vették le, hogy mit csinálunk. Megakadtunk, mert nem könnyű behatárolni minket, és ezeken a helyeken a hagyományos metal sokkal népszerűbb, meg még a punk rock és a hardcore megy, de a mi műfajunk egyszerűen nem illett a képbe, így a srácok nem igazán tudták, hogyan reagáljanak ránk, különösen mikor először jöttünk Európába. Azt se tudták, kik vagyunk, és nagyon durva volt nekik az egész. Aztán az elmúlt három évben megváltozott a dolog, szerintem az Internet miatt, mert a youtube és a myspace korában bárki meg tudja nézni például Hollandiában hogy milyen például egy New York-i bulink, akár mobillal, akár mással vették fel. Most Svédországban például őrület volt, 700-an voltak. Négy bulit adtunk abban az országban, és mindegyikre előre elfogytak a jegyek. Ez nevetséges volt nekünk, mert három éve annyira más volt minden. Eltelt ennyi idő, és most nagyobbak vagyunk, mint addig bármikor. Ettől még nem gondolom azt, hogy több lemezt adunk el, mert mint mondtam, ez már nem az eladásokról szól.

Ha a zenétek extrémitását nézzük, akkor egy hétszáz emberes buli óriási teljesítmény…

Ja, egy magunkfajta bandáról soha nem gondoltam volna, hogy ennyire népszerű lehet. Vagy az is durva, hogy itt Magyarországon először vagyunk, míg korábban el se tudtam képzelni, hogy bárki is kíváncsi ránk nálatok.

Amúgy szeretsz turnézni?

Szeretek, ha jól megy a turné, és úgy érzem, eredményes vagyok. Tényleg szeretem. Ez most épp egy héthetes Európa turné, és ezelőtt néhány hónapig az Államokat jártuk. Egy idő után eljutsz arra a pontra, amikor elkezd hiányozni a dolgok kreativitást igénylő része, mert járod a világot, és csak nyomod a zenét, és már akarsz új dalokat írni, például most nagyon bírnék egy kis jammelést.

Gondolom azért néha fárasztó és unalmas tud lenni a sok utazás, mármint a koncerteket leszámítva….

Rengeteg várakozással jár. Csak ülsz egy helyben egész nap, és vársz, vársz, vársz… Hogy játszhass egy órát.:)

Marha rég, még egy Alice In Chains interjúban olvastam, hogy a turnézás napi 22 órája maga a pokol, de a maradék kettő mindenért kárpótol…

Ez marha nagy igazság. Hasznosnak érzem magam, amikor a színpadon állatok vagyunk, de ezt leszámítva elég nehezen viselem ezt az egészet, mert amúgy elég tevékeny típus vagyok, szeretek elfoglalt lenni, és ezt most az Internet megkönnyíti. A zenekar menedzselését is én intézem, így könnyebb ezt csinálni, és szemmel tartani a dolgainkat, meg további lehetőségeket keresni a bandának, valamint képben lenni a dolgokkal, de ettől még uncsi néha a turnézás. Bárcsak tudnám magam teleportálni, csak beugranék a koncertre, majd utána egyből haza. Szeretnék repülni.:)
Már van három lemezetek, de még mindig nem adtatok ki koncert DVD-t. Miért nincs még, illetve mikor jön ki?

Kiadtuk a Miss Machine-es DVD-t, ami már megjelent elég rég.

Na ja, de a kérdésem az volt, hogy koncert DVD-t mikor adtok ki, mert az inkább csak amolyan dokumentumjellegű anyag volt...

Dolgozunk rajta. Fogunk egyet csinálni, amin régi anyagok lesznek a régi énekesünkkel. Ezen csak régi videok lesznek az első időktől fogva. Csomóan csak azt tudják, hogy - ahogy Te is mondtad-, elég sikeresek vagyunk ahhoz képest, hogy milyen extrém zenét játszunk, de nem tudnak semmit arról, hogy hogyan építettük fel ezt a bandát. Kezdetben mi mindenhol koncerteztünk. Egy csomó mai zenekarnál nem látjuk ezt a mindent elsöprő munkát, mindenki csak be akar futni, lehetőleg azonnal, és nagyon rossz érzés azt látni, hogy irigykednek a mi sikereinkre, ahelyett, hogy tennének valamit a sajátjukért. A legelső turnénkat úgy szerveztem le, hogy bementem egy telefonfülkébe egy pizzériában egy illegális tárcsázóval, amit én csináltam mindenféle alkatrészből, amik becsapták a telefont, így azt hitte, hogy pénzérmékkel tömöm. Ott ültem egész nap és mindenféle arcot felhívtam, akik koncerteket szerveztek, hogy mehetünk-e ide vagy oda játszani. Így csináltuk meg az első turnénkat, és olyan hihetetlen helyekre sikerült koncertet szerveznem, mint egy kávézó, vagy egy karosszériajavító műhely, ahol autókat javítottak, és ott a padlón, az olajfoltokon játszottunk és egyéb pincékben, szóval bárhova elmentünk játszani.

Ez elég régen volt, nem?

Ez nagyon régen volt, és csak én voltam a bandában akkoriban. Mindenki más lecserélődött azóta. Szóval kiadunk egy DVD-t, amin ilyen házi felvételek lesznek, koncertekről, ezekből az időkből. Aztán kiadunk majd egy másikat is, ez inkább dokumentum-jellegű lesz, egy csomó koncertfelvétellel, interjúval, az összes régi taggal, feltárva az összes infot, amit csak kérdezni szoktak tőlünk, például Chris kilépése, vagy hogy milyen érzés az egyetlen eredeti tagnak lenni.

Az Avenged Sevenfold-dal még mindig rossz a viszonyotok?

Nem is ismerem őket személyesen, de voltak vicces sztorik. Tudod, van valami a hip-hopban, ami tök jó. Hogy harcolnak, hogy bajuk van egymással, és a zenét használják erre. És nyilván, amikor a népek elkezdik lődözni egymást, az már nem annyira állat. Sok bandának amúgy az a problémája velünk, hogy őszinték vagyunk, és ez az embereket gyerekekké változtatja. Úgy értem, a dolog az Avenged Sevenfold-dal onnan indult, hogy valaki megkérdezte egy interjúban, hogy szeretjük-e őket, és azt mondtuk, hogy nem. Aztán jött a bosszúállás, meg ilyenek, ami hülyeség, mert a bandák 90%-a úgy gondolja, hogy amit mi csinálunk, az csak zajos szemét. Mi pedig úgy gondoljuk, hogy a bandák 90%-a szemét, de a legtöbbjükkel még így is sokkal több dologban hasonlítunk, mint a többi emberrel. Mindnyájan járjuk a világot, a legtöbbet hozzuk ki magunkból, hogy fennmaradjunk, és nyomjuk a zenét. Szóval csak azért, mert azt gondolom, hogy a bandád szutyok, nem jelenti azt, hogy nem vagy jó arc, nincs semmi bajom veled személy szerint. Ezt az emberek nehezen fogadják el. Lett néhány nagyon jó barátunk olyan zenekarokból, akik eleinte azt gondolták, hogy seggfejek vagyunk, mert azt hallották, és hitték is, hogy nagyképűek vagyunk, vagy hogy nem szeretjük a zenéjüket, ami valószínűleg tényleg így van, viszont nagyon jól kijövünk. Ezzel néhány bandának persze problémája van, mert nem tudják elfogadni, hogy csak azért, mert népszerűek, még nem fogjuk megcsókolni a seggüket. Engem egyáltalán nem érdekel, mekkora sztár vagy, meg hogy mennyi lemezt adsz el, ha valaki megkérdezi, őszintén fogok válaszolni, nem fogom azt mondani, hogy „ó, persze, nagyszerűek, imádom őket”, csak azért, hogy megpróbáljak bejutni egy turnéra. Az Avenged Sevenfold-dal ilyesmi a helyzet. Az az igazság, hogy azt gondolom, hogy nem „igaziak”, érted? Hogy ez csak egy munka nekik, hogy csak felvesznek egy jelmezt, és olyan zenét csinálnak, amiről úgy gondolják, hogy az emberek szeretni fogják. És ezt játsszák el. Ezzel semmi baj, ez ugyanolyan, mint a Mc Donaldsnak dolgozni. Nekem nincs bajom az ilyen emberekkel. Felvesznek egy egyenruhát, és mosolyogva köszöntik a vásárlót: „Hello, adhatok egy hamburgert?” Na, ők pont ilyenek nekem, de ezzel nekem semmi problémám nincs.

Amúgy mi a fenét csinálsz a színpadon? Minden zenész szokott zúzni, de Te bekattanva ugrálsz, pörögsz, szétrúgsz mindent. Még életemben nem láttam senkit, aki annyira megőrül a színpadon, mint Te…

Minden koncert különbözik némiképp, de nem fogom ezt örökké csinálni. Tudod, amikor elindítottam ezt a bandát, nem számítottam arra, hogy bárkinek is tetszeni fog. Nem is ezért kezdtem el. Olyan zenét csináltam, amiről azt gondoltam, hogy mindenki utálni fogja. Adtunk koncertet három embernek is, és még csak nem is játszottunk hangokat, gyakorlatilag nem is játszottunk semmit, csak szanaszét dobáltuk a cuccainkat. Csak fel akartuk bosszantani az embereket. Mi amúgy nagyon rendes gyerekek voltunk, én például egyetemre készültem, hogy pszichológiát tanuljak, és jó tanuló is voltam, meg jó gyerek, meg jó barát és testvér, szóval felelősségteljes emberek voltunk, és a színpadon töltött időt használtuk arra, hogy egy kicsit ne legyünk felelősségteljesek, mármint a tetteinket tekintve. Nagyon frusztráló volt látni a többi bandát, hogy olyan kiszámíthatóak és eladhatóak voltak. Az egész zeneipar az ilyen image-féle dolgok felé fordult, nem volt igazi underground, minden bandának volt valami célja, hogy híressé váljanak, vagy ilyesmi. Emlékszem, mikor gyerek voltam, felslisszoltam a vonatokra, hogy bemenjek New Yorkba, hogy eljussak a CBGB’S-be megnézni néhány koncertet, és ijesztő volt, mert nem tudtam, mi fog történni…

Mára csomó Dillinger klón lett, mint például The Red Chord, Losa, Daughters!, Job For A Cowboy, satöbbi. Mi a véleményed ezekről a bandákról?

Hallottam már róluk, de nem igazán tudom, mit játszanak, hacsak nem volt velük közös koncertünk, mert nem igazán hallgatok ilyen zenét. Néha játszunk velük, és ilyenkor találkozom a muzsikájukkal, és néhányuk nagyon tehetséges, döntő többségük talán jobb zenész is nálam, és nagyon keményen, szorgalmasan dolgoznak, de nehéz róluk azt gondolnom, hogy hasonlítanak hozzánk, mert tudom, hogy mi megy bele a zenénkbe, hogy mi van mögötte, és tudom azt, hogy ez nem ugyanaz, mint ami mögöttük van. Egyszerűen tudom. Tudod, az ő szándékaik teljesen mások. Olyan bandaként kezdtük, ahol fel sem merült, hogy valaha is népszerűek leszünk. Először is nem volt olyan stílus, amibe belefértünk volna, esély sem volt arra, hogy bekategorizáljanak. Csak azt csináltuk, amit szerettünk, de most, a bandák az Államokban már pontosan tudják, mit kell csinálni, és hogy kell kinézniük, hogyan válhatnak „bandává”. Csak felmész az MTV-re, vagy a myspace-re, és már tudod is, milyen frizurára, vagy ruhára van szükséged, illetve milyen hangzás kell. Ez egy kibaszott térkép. Ez nem volt meg akkor, amikor mi kezdtük. Szóval ezek a csapatok semmiképp sem lehetnek olyanok, mint amilyenek mi vagyunk. Ezek nagyszerű bandák, mint ahogy említettem, a legtöbbjük jobb zenész is nálam, érted, nagyszerű dolgokat csinálnak, de én nem tartom őket ugyanolyannak. Többnyire a zenésznépek mondják azt, hogy hasonlítanak ránk.
Gondolom, nagy zenerajongó vagy, de van egyéb hobbyd is?

Igen, mivel működtetnem kell a zenekar üzleti oldalát, hogy fennmaradjunk és dolgozhassunk, jobban belefolytam az üzletbe. Azt hiszem, tetszik is ez nekem, mert érdekel. Nem feltétlenül a tömegmédia szintjén, de szeretem a táblázatkezelő programokat, szeretem működtetni a dolgokat, szeretek egy csoport emberrel foglalkozni, meg project menedzsmenttel, szeretem működtetni a dolgokat a rendelkezésre álló eszközökkel és szeretek sikeresnek lenni üzletileg is meg művészileg is. Tetszik, hogy ezeket saját magunk intézhetjük, mindenféle külső befolyás nélkül. Ez nagyon izgalmas számomra. Szóval az idő nagy részében, amikor épp nem játszunk, a banda üzleti részével foglalkozom. Sőt elkezdtem tárgyalni más művészekkel is, néhányuk egészen nagy mainstream művész, mert nekem ezt az elejétől nagyon alaposan meg kellett tanulni, és most maga az ipar is olyan helyzetbe került, mint amiben mi mindig is voltunk. Nekünk meg kellett tanulni, hogyan boldoguljunk, és most nekik is meg kell, nincs egy üres csekk könyvük, amiből mindent ki tudnak fizetni. Meg kell tanulniuk, hogyan turnézzanak, hogyan utazzanak, hogyan működtessék a dolgokat, és hogyan reklámozzák magukat egy gazdaságosabb szinten. Én ennek a része voltam évekig, miközben próbáltunk fennmaradni, így elég érdekes látni, hogy most ezek az emberek a tanácsomat kérik.

Búcsúzóul tudnál valami jó kis zenekari sztorit mondani?

Annyit tudnék mondani, barátom, de… Emlékszem egyszer Németországban voltunk, és a roadunkat, akit Jeff Wood-nak hívnak, fejbelőtték egyszer, amikor fiatalabb volt és suliba járt Los Angelesben. Ott volt egy alvilági gang, akik épp beavattak tagokat, és egy csávó egy tetőről véletlenszerűen lövöldözött emberekre, és jól fejbelőtte a cimboránkat. Kórházba került, és amikor felébredt, meg volt kattanva. Azóta is ilyen őrült a csávó. Szóval elhoztuk turnéra roadolni. Vicces, meg őrült, és bizonyos dolgokat nem ért meg. Épp állt egyszer egy ilyen kamionbeállóban, és mindent videóra vett, és ott voltak ezek a cigányok, vagy valami hasonló nép, és volt velük egy prostituált, ő meg elkezdte őket filmezni, nem szándékosan, hanem csak mert amúgy is mindent felvett. Azok jól bepipultak, és elkezdtek neki magyarázni valamit, asszem törökök voltak, vagy afgánok, vagy mittomén, ő meg azt hitte, hogy barátságosan elcseverésznek, és mondta nekik, hogy „Hello, örülök, hogy találkoztunk!” ezek meg mérgesen „bwabwabbwabwa”, ő meg így vidáman, „Igen, amerikaiak vagyunk, hello!”. Erre megtámadták, jól ráugráltak, ő meg eléggé megtermett, ilyen óriásféle, és amikor ráugráltak, elkezdett velük a hátán fel-alá rohangászni, aztán elindult a busz felé, én meg maghallottam a kiabálását, felpattantam, megragadtam egy üveget, és elkezdtem rohanni feléjük, hogy majd az üveggel jól fejbeverem őket, de hirtelen megálltam, mert amikor felnéztem, megláttam, hogy mögöttük még vagy kétszázan özönlenek ki az erdőből. Mi meg visszamenekültünk a buszba, és kisöpörtünk a városból, ezek meg egész végig ott futottak mellettünk. Szegény srácnak nem volt meg a pólója, meg volt tépve, össze volt karmolva. Szóval megtámadott 200 cigány Németországban, csak azért, mert le akart filmezni egy prostituáltat. Vicces volt.


Zárszóként kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy Ben akcentusos, össze-vissza hadarós válaszait gyakran nem tudtam lefordítani, akárhányszor játszottam is vissza a diktafont. Az amerikai angol nagy tudora, Küki barátom irdatlanul sokat segített abban, hogy mégse kellett megvágnom/kiherélnem ezt az interjút, ugyanis megfejtette a számomra érthetetlen válaszokat is. Óriási köszönet neki!

Hajas


Az új The Dillinger Escape Plan lemezről itt írtunk.
Belehallgatáshoz pedig itt a myspace-es oldaluk.